Nemigen szoktam előre tervezni, inkább a következő lépcsőre koncentrálok. Vannak „prózai” vágyaim – mondjuk, mire a kislányom iskolába megy, legyen egy házunk –, de szakmai szempontból inkább hagyom, hogy sodorjon az élet.  Nem panaszkodom, a sors mindig jókor hoz lehetőségeket – mint például a rendezésekre szóló felkéréseket. Nem kerestem ezeket, de ha elém kerülnek, nem térek ki előlük – talán így lehetne röviden összefoglalni Szemenyei János életfilozófiáját

Milyen családi háttérbe született és hol?
Székesfehérváron születtem, de a gyerekkoromat – tizennégy éves koromig – Várpalotán éltem le. A családomban színészi múlt nem fedezhető fel, anyukám gyógyszertárban dolgozott, apukám erőműben turbinagépészként. De mindkettőjüknek volt kötödése a zenéhez, gyerekként anyukám sokat énekelt nekem, hogy lekösse a figyelmem, apukám hobbizenész volt. Mindmáig megvan az a maga készítette fémhúros gitárja, amin én is próbálkoztam játszani, de a vékonyka ujjaim nem tudták lefogni a húrokat, így hamar elment a kedvem tőle. Kaptam viszont egy szintetizátort, s így a család – van egy húgom – együtt tudott néha zenélni. Az iskolai versmondó és mesemondó versenyeken – mint az többekkel előfordul – sokszor értem el jó helyezéseket.  akárcsak a húgom is, de ő hamar ráunt. Apukámmal közös zenéléseink belém vésődtek, sajátos ritmusérzékkel ötnegyedben játszotta az Ohio-t és a Börtön ablakában-t. Ezeket azóta sem tudom úgy lejátszani, ahogy kell, csak abban a „egyéni” ritmusban.

Mikor dőlt el milyen pályát választ majd?
Amióta az eszemet tudom, színész akartam lenni. Így az általános iskola után Budapestre költöztem, a Vörösmarty Gimnázium drámatagozatára iratkoztam be, és kollégistaként éltem. Bár a kollégiumokat gyakran váltogattam – másképpen fogalmazva: mindenhonnan kitettek -, mert nehezen fogadtam el az ottani szigorú rendet. A gimnáziumi tanáraim azt jósolták, belőlem soha nem lesz színész – de ezek a vélemények engem nem tántorítottak el – és a sors fintora, hogy az osztályomból végül csak én lettem az.
Érettségi után felvételiztem a Színművészetire, de elsőre nem vettek fel. Ez nem csoda, hiszen nem volt semmilyen előképzettségem, nem jártam olyan stúdiókba, ahol felkészíthettek volna. Így meglehetősen kaotikusra sikerült az ének-, tánc-, vers- és prózamondó „repertoárom” és esélyem sem volt a bejutásra.

Ez a kudarc nem vette el a kedvét a folytatástól?
Egyáltalán nem. Felvettek stúdiósnak a Madách Színházba, ahol Kerényi Imre volt az igazgató. Itt sem kaptunk érdemleges képzést, inkább azt mondanám, csak statisztáltunk. Ahogy a gimnáziumban is, itt is rendszeresen elkéstem, s emiatt gyakran jártam raportra az igazgatóságra. Amikor megtudtam, hogy a következő évben Kerényi is indít osztályt a főiskolán, a kellemetlen munkahelyi élményeim miatt őt mindenképp szerettem volna elkerülni. Úgy volt, hogy prózai osztályt indít, ezért én inkább a zenés-musical osztályba jelentkeztem. De nem értesültem arról, hogy az osztályvezető tanárokat időközben megcserélték, s mikor bementem az első rostára, megrökönyödve láttam, hogy ő vezeti a felvételi bizottságot. Emlékszem, nagyon hosszan hallgattak meg, legalább félóráig tartott az első felvételi rostám, s a végén csak azt kérdezte Kerényi: „János, ha mi magát felvesszük, megígéri, hogy többet nem fog elkésni?” Persze, boldogan megígértem, s a későbbiekben – akár a többi osztálytársamnak – sikerült vele szinte baráti kapcsolatot kialakítanom.

Minek tulajdonítja, hogy valakinek sikerüljön biztosan bekerülnie a Színművészetire?
Egy sikeres felvételi inkább azon múlik, hogy a jelentkező személyiségében lát-e valami érdekeset, rendkívülit a felvételiztető tanár. Még sem énekelni, sem prózát mondani nem tudtam kifogástalanul, amikor mégis felvettek. Tehát nem a vizsga-teljesítményem lehetett az oka, hogy szabad utat adtak.
A színházról alkotott véleményem az egyetemi éveim során formálódott, sőt, még a diplomaszerzés után is, de gondolom, ezzel sokan vannak így.
Amikor a gimnáziumba kerültem, én voltam a vidéki, szürke kisegér a fővárosi, festett hajú, extravagáns osztálytársaim között, és az egyetemen sem akadt egyetlen ismerősöm sem. Persze, azután összebarátkoztunk az osztálytársaimmal, nagyon kivételes, testvéri légkör alakult ki közöttünk, ami mind a mai napig tart.

Hogyan alakult a pályája a végzés után?
Zenés színházhoz kínáltak szerződést – hiszen az Operettbe hívtak – de tartottam attól, hogy beskatulyáznak és úgy könyvelnek el, mint egy jópofa táncos-komikus figurát. Akkoriban még nem volt könnyű az átjárás a különböző műfajt preferáló színházak között, s ha valaki zenés társulathoz szerződött, akkor hamar rásütötték a bélyeget, hogy ő csak musical-színész, amit nagyon nehéz lett volna azután levetkőzni. Holott engem nagyon érdekelt másfajta – a prózai, az alternatív – színjátszás is. Foglalkoztatott már a zeneszerzés is, aminek révén több-lábon is állhatok, mivel nem szeretek egyvalamibe, egyfélébe beletemetkezni, egyetlen stílusban megragadni. Ezért Zalaegerszegre szerződtem, ami nagy döntés volt, hiszen egy fővárosi vezető színház helyett – önként – egy viszonylag kisebb, vidéki játszóhelyet választanom.

Ki volt akkor ott az igazgató?
Inkább a művészeti vezetés hívott Zalaegerszegre Bagó Bertalan személyében, akivel már a főiskolán is dolgoztunk együtt. Zömmel drámai szerepeket ajánlott, játszottam Brecht-et, nem egyszer Shakespeare-t, s még jó pár előadásban olyan főszerepet, amilyet nem sokan kapnak meg huszonéves korukban. Egy vidéki színház kínálata a teljes műfaji skálát felvonultatja, s úgy éreztem, többet fejlődhetem ebben a közegben. Négy évadot töltöttem ott, de azután felbomlott az a vezetői csapat, akik miatt oda mentem. Ekkor Eszenyi Enikő hívására a Vígszínházba szerződtem, ahol két évet voltam. Azért csak ennyit, mert itt sajnos az történt – amitől korábban is féltem – hogy a vicces, komikus karaktert erőltették volna rám, ezt pedig mindenképp szerettem volna elkerülni.
Ekkoriban már szaporodtak a zeneszerzői feladataim is, ami kétségkívül anyagilag is jól jött, hogy kilábaljak a pályakezdők szűkölködéséből. S a Vígszínház hozott egy fontos ismeretséget is, Mudruczó Kornélét, aki elsősorban filmrendező, de színházi előadásokat is rendez. Bekerültem a Proton Színház csapatába, Kornél tízegynéhány előadásának zenéjét írtam meg, amelyekkel számtalanszor fordultunk meg külföldön. Volt olyan évem, amikor több napot voltam turnén– zeneszerzőként és színészként is – mint idehaza.
Amikor a Vígszínháztól megváltam, szabadúszó lettem. De Kecskemétre mindig is hívtak és máig hívnak évadonként legalább két szerepre. Ez a jó viszony azóta is tart, így már nyugodtan mondhatom, hogy tagja vagyok – hiszen társulati tagként kezelnek – a kecskeméti Katona József Színháznak, azaz – már új státusa szerint – a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színháznak.

Említette a zeneszerzés felfutását, ezt milyen módon sajátította el?
Teljesen autodidakta módon. Kezdtem azzal, hogy anno ellestem apámtól, amit csak lehetett. Majd a gimnáziumban „hobbi-szinten” megírtam a Kismalac és a farkasok című musicalemet, amit a gólyabálon elő is adtak a testnevelés-tagozatosok. Amikor jóval később – már évek múltán – egyre több színháztól kaptam zeneszerzői felkéréseket, úgy éreztem, jó lenne a komponálás csínját-bínját felsőoktatási képzésen, profi módon is elsajátítani. A Vígbeli időszakomban felvételiztem tehát a Zeneakadémiára, ahová fel is vettek. Utólag azonban – megtudva, hogy nekem már van egy diplomám – visszaminősítették a pontszámaimat. A második diploma ugyanis „fizetős”, s attól tartottak, hogy nem tudom majd állni a tandíjat, végül is kimaradok, ami nekik anyagi veszteséget jelentene. Ez nagyon rosszul érintett akkor, de utólag belátom, volt esélye, hogy megtorpanjak a tanulmányokban – főleg azért, mert én már akkor rengeteget játszottam – amelyek teljes embert kívánnának.
De ennek a kitérőnek mégis volt hozadéka. Egy teljes évig készültem a zeneakadémiai felvételire, beleástam magam a tudnivalókba, felkészítő tanárokhoz jártam. Mindezeknek később hasznát vehettem, most pedig végül is azt teszem, amit mindig is akartam: színházi felkérésekre írok zenéket.
Fontos számomra, hogy amit szerzek, be is mutassák, ne porosodjanak az íróasztalfiókban, bár a TAO elvonása miatt két egész-estés darabom mégsem kerülhetett színre. Nem tagadom, azt sem, hogy a bennem rejlő kreativitást sokszor jobban ki tudom élni zeneszerzőként, mint színészként. Ott egy szerepen keresztül, afféle végrehajtóként a lehetőségeim korlátozottak, míg a zenémmel szabadabban, tág határok között alkothatok.

A harmadik láb – a rendezés – hogyan jelent meg az életében?
Azt kell mondanom nem igazán készültem rá, nem voltam tele ötletekkel, nem gondolkodtam azon, mi mindent vinnék színre.
Mindkét rendezésem gyerekeknek, kis-kamaszoknak szól, de ez csupán véletlen. Az első a Vackor nyomában lett, ami a Proton Színház részére készült, a második a Bolyongók pedig a Madáchnak, Szirtes Tamás felkérésére született. Ő úgy látta, jól tudok együttműködni a gyerek-partnereimmel a Rocksuli előadásában, s innen támadt az ötlete, hogy jó lenne, ha velük rendeznék valamit. Végül is magam írtam meg a darab történetét és a zenéjét is, sőt játszom is benne. Szép siker fogadta különösen a tizenévesek körében. Fölöttébb élveztem mindkét előadás próbáit. Ha úgy adódna, máskor is örömest vállalnék ilyen feladatot, de azért mindenekelőtt színész vagyok– s az is szeretnék maradni.

Azt mondja Ön alapvetően színész, de akkor látható – vagy éppen hallható – a filmvásznakon is?
Ezek a lehetőségek engem valahogy elkerültek, bár a pályám legelején játszottam egy kisjátékfilmben. Nincs ellenemre a filmes szereplés, de ahhoz castingokra kellene járnom, ügynökségeknél regisztrálnom, s ezeken a területeken én nem vagyok otthon. Szerencsére annyi más munkám van – egyik felkérés jön a másik után – ráadásul a filmszínészet eltérő életformát is kívánna.
Sok volt osztálytársam szinkronizál, engem inkább ének-szinkronokra szoktak hívni, bár épp nemrég megkaptam életem első egész estés szinkron szerepét: én lehettem Timon az „élőszereplős” Oroszlánkirályban.
Egy kis „élményem” is befolyásolta, hogy ne erőltessem a szinkront. Volt hosszú évekig egy barátnőm, aki hatéves kora óta szinkronizált, egy igazi „szinkroncápa” lett. Egyszer bevitt a stúdióba, s azt láttam, annyira profi, hogy szinte nem is olvassa a szöveget, nem is nézi a karaktere szájmozgását, hanem éppen – képzőművészként – egy képet festeget. Akkor rájöttem, ha ezt mások ennyire jól csinálják, akkor ebbe nem feltétlenül kell nekem is belevágnom.

Ennyi elfoglaltság mellé még hogyan fér be a magánélet?
Színészcsalád vagyunk, a feleségem Kovács Lotti szintén szakmabeli. Nincs könnyű dolga, hiszen nemrég jött vissza a gyesről, most tér vissza a színpadra. Színházhoz köthető a megismerkedésünk is a feleségemmel: a Vámpírok bálja előadásának castingján találkoztunk először.
De nem élünk éjjel-nappal a színházak világában, ha otthon vagyunk, igyekszünk „letenni a lantot”, főleg amióta gyermekeink – a kisfiunk Ábel három, a kislányunk Janka nemsokára ötéves lesz – vannak. Azt nem szeretnénk, hogy ők a színházi büfékben nőjenek fel, de így is, ha a kicsik belelátnak egy-egy előadásba vagy próbába, akkor hetekig azon pörögnek.
Kikapcsolódásként – még a járvány előtt – igyekeztünk negyedévente-félévente szakítanunk magunknak egy-egy hétvégét, ami gyerekek nélkül, csak a mienk volt a feleségemmel. Úgy érezzük, kellenek ezek az elvonulások, ahol csak egymásra tudunk figyelni.
S végül egy példa arra, hogy milyen a színészapa sorsa. Mostanában már egy hónapja otthon a Szörnyeteget játszom – a Szépség és a Szörnyetegből – végig szerepben kell maradnom, még az esti mesét is a Szörnyeteg hangján kell mondanom, miközben a kislányom Belle, a kisfiam pedig Csészike.
Nem tudom, ők majd milyen pályát fognak választani, de talán azokból a gyerekekből lesznek felnőttként színészek, akik óvodás korukban szerepjátékoznak, és azután úgy maradnak egész életükre.

Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett