Szerdán elhunyt Karinthy Márton színházigazgató

Hosszan tartó súlyos betegség után, életének 71. évében, szerdán elhunyt Karinthy Márton Kossuth-díjas színigazgató, színházrendező, író, a Karinthy Színház és elődje, a Hököm Színpad alapító igazgatója – közölte a Karinthy Színház szerdán az MTI-vel.

Az alábbi cikk közlésével – mely a Stádium folyóirat 2018. 2. számában jelent meg – emlékezünk arra, aki nem csak igazgatóként, rendezőként, íróként, de mindig vidám, optimista emberként is közel állt a színházi világ és a közönség szívéhez.

Színház a város szélén
Az egykor bizonyára találó cím mára már idejétmúltnak mondható. Bár a hely maradt, de hosszú volt az az út, amíg egy magánkezdeményezés biztos lábakon álló, sikeres kulturális vállalkozássá nőtte ki magát. A Karinthy Színház jogelődje 1982-ben alakult, a színház jelenlegi helyén a Bartók Béla út 130. alatt – az egykori Haladás mozi helyén – 1988 óta működik. Az eltelt több mint három és fél évtizedet legjobban a színház tulajdonosa, igazgatója, rendezője, művészeti vezetője Karinthy Márton ismeri.

Hogyan kezdték annak idején?
A Kádár korszak utolsó évtizedének elején annyira rossz volt a gazdasági helyzet, hogy teret engedtek a magánkezdeményezéseknek, kisvállalkozásoknak, gmk-k, kisszövetkezetek formájában. Mivel én már régóta szerettem volna magánszínházat, a kerületi önkormányzattól – persze akkor még Tanács volt a neve – felhívtak, hogy most van erre lehetőség. Azt persze, hogy magánszínház még nem lehetett leírni, így kulturális kisszövetkezet formájában kezdtünk működni. Legelsőként indultunk, így ahogy emlegetni szoktam, én ejtettem az első kapavágást a marxista kultúra betonfalán!
Az állandó játszóhelyünket – ahol most is vagyunk – egy teljesen lepusztult épületben, egy egykori moziban kezdtük, amit a Budapest Film adott át részünkre. Az idők folyamán területünk némileg bővült, hiszen egy mellette lévő egykori papírbolt és egy lakás területét is magába olvasztotta. Ma is az önkormányzattól béreljük a színház eredeti helyét, a csatolt részek viszont már az én tulajdonomat képezik.
Mit tűzött ki célul anno?
Ez érdekes, mert a 36 év alatt – amióta működünk – a céljaink alapvetően nem változtak. Az egyik az volt, hogy saját lábra állva, függetlenül tudjunk működni, a másik pedig, hogy a Karinthy hagyományok a saját területemen, a színház révén folytatódjanak. Ez utóbbi számomra egy olyan szellemi apport, melyben megmutatkozik a világ kettőssége, az, hogy minden dolognak létezik színe és fonákja. Úgy érzem, valamit nekem is sikerült hozzátennem azokhoz a művekhez, melyet a Karinthyk felhalmoztak a magyar kultúrában.
Ezek mellett fontos cél volt a magyar vígjáték irodalom folyamatosságának fenntartása, ennek érdekében rengeteg olyan darabot játszottunk, játszunk, melyet más színházak nem játszanak. Amit ők talán elavultnak, porosnak tartanak, azok közül mi minden évben előveszünk egyet-egyet a régi magyar vígjátékokból Aszlányi Károlytól  Csathó Kálmánig, Vaszary Gábortól Gábor Andorig és Lengyel Menyhértig
Kik segítettek a célok megvalósításában?
Ez is érdekesen alakult az idők folyamán. Eleinte az ipari szövetkezetek mintájára lettünk kulturális kisszövetkezet, az első nevünk Hököm Színpad Kulturális Kisszövetkezet volt. Ekkor még a Karinthy nevet nem mertem kiírni, hiszen megvolt az esély, hogy megbukik az egész vállalkozásunk. Ketten csináltunk mindent Harsányi Gábor kollégámmal, de kellett még 15 tag, ezeket mi falból felvettük.
Cég révén alaptőkét is kellett betennünk – a szocialista évtizedek alatt teljesen felejtésbe ment, a magánvállalkozások mechanizmusa – egy ügyvéddel együtt próbáltuk kibogarászni, kitalálni, hogyan is kellene működnie egy magánszínháznak.
Egy magánszínház, hogy tud versenyben lenni, amikor már sok előadás a színházban alkalmazott méregdrága technikákról is szól?
Igyekszünk mi is a magunk módján lépést tartani, forgószínpaddal, süllyesztővel, modern – persze csak a mi lehetőségeinkhez mérten – világítástechnikával, hangtechnikával rendelkezünk. Induláskor csak egy, a mozitól örökölt leszakadt vásznunk volt, napjainkban pedig már nívós zenés darabot is bemutatunk.
A szó szoros értelmében mondhatom, hogy a puszta közepén a semmiből teremtettünk színházat iszonyatos erőfeszítések árán, kizárólag a saját akaratunk által. Ma – a pótszékeket nem számítva – 231 nézőt tudunk leültetni, ami egy tisztességes középszínház befogadóképessége. Emellett van egy próbatermünk, ahol szintén zajlanak előadások, oda 30 fő fér be. Említettem, hogy itt a színházban két játszóhelyünk van, de most már Pesten a Jókai térnél a Hatszín Teátrumban is fut két darabunk. Nyáron Tihanyba mindig elmegyünk fellépni, de májusban az ország több helyére is el fogunk jutni, játszani, erre az is lehetőséget ad, hogy van egy külön utazó stábunk.
Nyáron egyébként tartunk szünetet, úgy gondolom, kell a pihenés, hogy aztán újult erővel készülhessünk a következő évadra. S persze a fejlesztések sem állnak, nem állhatnak meg, minden évben történik valami ezen a területen, legutóbb a bejáratot újítottuk fel, tettük igényesebbé.
Említette a befogadóképességet, kik ülnek a széksorokban?
Mára nem csak egy törzsközönséget sikerült kialakítanunk, de most már mindenhonnan jönnek a nézőink.
A helyszín megválasztása egyébként valljuk be nem volt ideális, hiszen színházam  nem a belvárosban, hanem kicsit a külterületen helyezkedik el. Arra, hogy hogyan változott meg a megítélésünk, érdemes elmondanom egy valós anekdotát. Induláskor – még a mozi átépítése zajlott – a szomszéd üzlet vezetője, egy idős bácsika kicsit sajnálkozva mondta: Karinthy úr tisztelem az erőfeszítéseit, de ki fog ide színházba jönni, a kelenföldi pampákra, a prérire? Amikor a huszonötödik évfordulót ünnepeltük – s özönlött ide a tömeg – ugyanez a bácsi ezt mondta: Könnyű magának, hisz jó helyen van a színháza!
Édesapám is érdeklődéssel figyelte a kezdeményezésemet, bár – mint oly sokan mások, a magyar színházi életben – szkeptikus volt abban a tekintetben, hogy sikerül-e elérni a céljaimat. Boldog vagyok azonban, hogy megélte azt az időszakot is, amikor már kezdtünk sikeresek lenni. Pont az ő halálának évében 1992-ben – bár már halála után – volt egy óriási sikerünk,  a Fiúk a csapatból című előadásunk, ebben kilenc meleg fiú játszott, e témát legelőször érintve  Magyarországon.
A környék fejlődésére jellemző, hogy készül Buda kulturális főutcája a Bartók Béla úton, mely a Gellért tértől tart a Kosztolányi Dezső térig. Mi innen már valóban csak egy ugrásnyira – pontosabban két megállónyira – vagyunk.
Egy színház egyébként humanizálja a saját környezetét. Ideköltözésünkkor, itt szinte a világ végén, a környék hemzsegett a kocsmáktól. Ezek – bízom benne, hogy a hatásunkra – mára szinte mind bezártak. Az egyikből, ami itt volt mellettünk – annak idején naponta járt ide ki a rendőrség – egy kulturált presszó lett, s most szimbiózisban élünk egymás mellett, a közönségünk gyakran betér hozzájuk.
De az évtizedek folyamán a környékünk is sokat fejlődött, különféle centrumok jöttek létre, velünk szemben nyit a Bartók udvar. Egy színháznak kulturális centrummá kell válnia, s nekünk ezt sikerült elérnünk.
A nagy színházak is panaszkodnak, hogy nehéz a helyzetük, lehet ezek szerint gazdaságosan működtetni egy kis magánszínházat?
Ezek szerint, mint az ábra is mutatja, igen. A harmincadik év után már egyébként elindultak azok a források is – mint például a TAO –, amelyek segítséget jelentenek. A másik dolog – s ezt már saját érdememnek is tekintem – hogy minket is a kiemelt kategóriába soroltak, s egyetlen magánszínházként egy pici fix támogatást kapunk a minisztériumtól. Ez egyrészt elismerés, ami jól esik, másrészt valami anyagi biztonságot is jelent. A fő bevételünk természetesen a jegybevételből származik. Ma is olyan jegyárakkal dolgozunk, ami megfizethető, a legdrágább jegyünk alig több mint négyezer forint, ami töredéke egy belvárosi, felkapott színház jegyárának.
Hány előadásuk van egy hónapban, kik játszottak már Önöknél?
Ma már rengeteg, minden nap játszunk, de kezdetben havi 4,6, 10 előadással indultunk. Igyekszünk egyensúlyt tartani dráma és vígjáték, próza és zenés darab között is, sőt gyerekdarabokat is bemutatunk.
Van, hogy mindkét játszóhelyünkön van előadás, s általában telt házakkal futnak a darabok. Mivel nagyon fontos a jegybevétel, ha egy darab nem megy – sokszor fájó szívvel, de kíméletlenül – leveszem a műsorról. Ez sajnos több esetben előfordult a 36 év alatt, még Karinthy darabbal is, talán túl lírai, túl költői volt, amit a közönség nem fogadott el, így nem volt rá igény.
Természetesen mindig bizakodom, egy átlagos normális siker 35 és 50 közötti előadásszámot ér meg, az igazi sikerek – s szerencsére ezekből is volt jó néhány – 100 feletti előadást is elérnek.
Kiemelek két kiugró sikert – Meseautó (Antal Imre, Máthé Erzsi, Szakácsi Sándor, Götz Anna), Adáshiba (Sztankay István, Schütz Ila) – de voltak érdekes kísérleteink is, például a III. Richárd, amit csak férfiak játszottak. Turay Ida itt játszotta nálunk utolsó szerepét, a Korai Fagyban, úgy volt, hogy ősszel folytatja, de sajnos azon a nyáron elhunyt. A másik nagy név Muráti Lili, aki 50 év után nálunk lépett újra színpadra Magyarországon. De sokan azok közül, akik ma már jelentős névnek számítanak a színházi szakmában – például Németh Kristóf, Lengyel Tamás, Kolovratnik Krisztián – nálunk léptek először színpadra.  Itt a mi falainkban már rengeteg nagy szellem él velünk, ennek a helynek már nemzedékeken átívelő, legendás múltja van.
Mi a titka a sikerességnek?
A sikerek kettős alapon nyugszanak, jó darabválasztáson és jó szereplő, rendező gárdán. Mivel nálunk nincs társulat, minden fellépő darabra szerződik, ha nagy nevet tudunk hozni, az már előlegezi a sikert. Ennek ellenére én azt szeretném, ha a közönségünk elsősorban a darab miatt jönne, s nem amiatt a sztár miatt, akit esetleg mindennap láthat a tévében.
Nyitottak vagyunk a kooperációs színrevitelekre is, hisz rengeteg olyan formáció van, akikkel egyrészt jó befektetés együtt dolgozni, másrészt színesítik a kínálatunkat. A két legutóbbi darabunk, a Rejtő Jenő írásaiból készült A piszkosak és Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című művének új, musical változata, nyitást jelentenek  a fiatalok felé 
A bemutatott darabjainknak legalább a fele magyar szerző műve, bár éppen most jön egy olyan évadunk – némileg ellensúlyozva a rengeteg, magyar szerzős futó darabjainkat – amikor csak külföldi szerzőktől viszünk színpadra műveket.
Végül egy rövid bemutatkozást szeretnénk azok számára, akik talán nem ismerik kellőképpen az Ön szakmai pályáját.
Büszke vagyok rá, hogy ezt a nevet viselhetem, s olyan ősökkel rendelkezem – s ez egyben kötelez is engem – mint nagyapám az író Karinthy Frigyes, vagy a szintén író édesapám Karinthy Ferenc.
Tanulmányaimat tekintve elmondhatom, hogy én kétszer végeztem el a Színművészeti Főiskolát, először rendezőként, majd doctor of liberal arts szakon, tehát van doktori címem, de ezt nem használom.
Nagyon sok filmből írtam színdarabot, vannak saját darabjaim is, bár mai témát választani még nem volt bátorságom. Gyermekként színészkedtem, de szerettem mindig az egészet átlátni, így lettem rendező, majd a sors szeszélye folytán színigazgató.
Nemrég egyébként átnéztem a magyar színháztörténetet, s büszkén jelenthetem, én vagyok a leghosszabb ideig hivatalban lévő színházigazgató. 36 éve létezik a színházam, játékhelyünket úgy tűnik kinőttük, de én most már nem nagyon szeretnék helyet változtatni. Az itteni emberek megismertek, megszerettek minket, lokálpatriótaként számomra fontos a kerület Újbuda, a Lágymányos, Kelenföld. Abban a tekintetben is szerencsés vagyok, hogy a kerület vezetése – pártállástól függetlenül – minden időszakban támogatta a Karinthy Színházat.  S ez így is van jól, hiszen közös a célunk, s a kerületnek ebből a színházból csak – elsősorban erkölcsi – haszna származott.
Meggyőződésem, hogy a színház maga egy csoda, az által, hogy beülnek az előadásra a nézők, s a szemük előtt zajlik le minden, egy légtérben, valós időben. Úgy érzem, az ókori görögök óta ez a semmihez nem fogható élmény alapjában véve nem változott, s ez a rendkívüli állapot csak abban a pillanatban, és a közönséggel együtt valósulhat meg.
Tölgyesi Tibor