Saly Noémi muzeológus büszke rá, hogy felmenői is hozzátettek Budapest történetéhez, alakították Budapestnek azt az arculatát, amire méltán büszkék lehetünk. De ebből a feladatból, azt gondolom, az utód is nagymértékben kiveszi a részét, hiszen míg az ősök a gerendát rakták, addig Noémi mindannyiunk örömére a betűket rakja. A családjukban volt egy nagyon fontos megszívlelendő mondás is, ami így hangzik: „polgár, fiam, az az ember, aki hozzárak a világhoz”.

Még tavaly karácsony előtt a Gellért Szállóról szóló kiállítás és ez ehhez kapcsolódó könyv kapcsán találkoztam Saly Noémivel a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban, ahol nagyon sok értékes információval lettem gazdagabb. A Gellért Szálló, hányatott sorsa ellenére, szerencsénkre, Budapest egyik legcsodálatosabb épületeként még mindig királyian pompázik a Duna-partján. Mindenkinek javaslom, aki szereti a 20. század történetét, hogy olvassa el ezt a kis ismertetőt, és feltétlenül nézze meg ezt a csodálatos kiállítást.

Ahogy belépünk a terembe a kiállításon elsőként még az I. világháború hangulatában fogant plakáttal találkozunk, amelyen egy makkegészséges harcos, militáns férfiú, egy kétmankós nyomorékot vezet éppen vissza az egészség világába. A következő anyag pedig már az őstörténet, és a tervezés időszakával ismerteti meg a látogatókat.

A Gellérthegy lábánál fekvő forráscsoport három fürdőt táplált: a Rácot, a Rudast meg a Gellért elődjét, a Sáros fürdőt, amely arról kapta a nevét, hogy csak egy nagy gödör volt, amiben bugyborgott a melegvíz és a finom, jó iszap. Ebben próbálták a szerencsétlen csúzos, fájós testű emberek gyógyítani magukat, illetve lovaikat – mert ezen a helyen, a régi város szélén messze túl még a 19. században is működött „lókórház”. A fürdőt használták már a középkorban is, majd a törökök építkeztek a forrásokra, és amikor őket kiverik, akkor a császár a fürdőt Illmer Frigyes nevű háziorvosának ajándékozta. Onnét kezdve hol magánkézben, hol a város kezén volt, aztán a 19. században véglegesen a főváros kezelésébe került ez a terület. A régi metszetek alapján, elég bánatos épületnek nézett ki.

Majd pedig sor kerül az átépítésére

Amikor a Szabadság hídnak – régi nevén Ferencz József hídnak – az építését elhatározzák, a székesfőváros dönt a fürdő átépítéséről. 1894-ben kezdődik el a híd építése – két év alatt készül el –, ehhez viszont le kell bontani a régi épületet, ami pont a híd tengelyébe esik, útban van. A városvezetés Bárczy István főpolgármesterrel az élen kitalálja, hogy a fürdőre épülve legyen egy impozáns gyógyszálló is. Elindulnak a kisajátítások, amiből egy hosszú folyamat lett, mivel több telket is össze kellett nyitni. 1905-ben végül kiírták a pályázatot. Nagyon jó tervek érkeztek, az utolsó körben kettő maradt, amelyek közül a zsűri képtelen volt dönteni. Az egyiket Sterk Izidor nyújtotta be egyedül, a másikat pedig Sebestyén Artúr és Hegedűs Ármin együtt. A három építész két munkája annyira jól sikerült, hogy a főváros és a zsűri megbízta őket, hogy készítsenek ebből a két pályamunkából hárman egyet.

Aztán nagy nehezen végül elindul a kivitelezés.

A tervek 1909-re készültek el, a kivitelezés pedig 1911-ben kezdődött, de a munkálatok elég lassan haladtak, közben váratlan dolgok történtek. 1911-ben, amikor elkezdték a próbafúrásokat, találtak több régi, de veszélytelen, nem túl mély pincét. Elindult az építkezés, és egyszer csak beszakadt alattuk egy tizennégy méter mély, háromszintes törökkori pincerendszer. A másik nagy kihívás az volt, amikor ötven fok melegben, párában, ott ahol hévizek bugyborognak, új forrásházat kellett építeni – ez elképesztő feladatot jelentett.

Végül mégis megkezdődik az építkezés.

Annak a megszervezése önmagában is óriási munka volt. Valaki összeszámolta a megnyitóra, hogy a bányaácsoktól a tetőfedőkig 238 szakma, és művészeti ág képviselte magát. Ebbe beletartozott a belsőépítészet megtervezése, a nyílászárók kivitelezése, legyártása, fölszerelése, a világítás megoldásai, a mérhetetlen mennyiségű csővezeték kiépítése, a gépészeti munkák: a hidegvíz és melegvíz és a fűtésrendszer, de volt külön termálvíz rendszer is – amivel később le kellett állni, mert tönkretette a csöveket. Emellett fel kellett szerelni a vendéglátóegységeket is, a hatalmas tűzhelyektől a kisvillákig. Az épületbe hihetetlen színvonalú gépészet került, hogy egy szállodában 1918-ban 9 lift legyen az elképesztő. Ezek között van személy-, teher-, étel- és szennyesruhalift is. A Gellért Szálló távközlés szempontjából is nagyon jól volt ellátva: 178 városi telefonkészüléket szereltek föl (minden szobába jutott), de házon belül volt egy zártláncú telefonrendszer is, ezenkívül pedig cselédhívó. A múzeumunk raktárában megtaláltam a fényjelzéssel működő eredeti, bakelit cselédhívót: piktogram mutatja, hogy szobalányt, pincért, vagy londinert lehet hívni.  Ennek a rendszernek köszönhetően nem csilingelt az egész ház az állandó csengőszótól. Fürdőkórház is létesült, annak a teljes fölszerelése a röntgengéptől egészen a fürdővendégek lepedőjéig, egy külön történet – szóval valami észveszejtő mennyiségű munkás, tervező, beszállító dolgozott ezen a feladaton.

Építkezés közben pedig kitört az I. világháború

Vannak olyan időszakok, amikor orosz hadifoglyok dolgoztak az építkezésen, mivel az összes férfit elvitték a frontra – nincs kőműves, ács – úgyhogy úgy készült ez a szegény Gellért, mint a Luca széke. Ezért Budapest népének az ajkán volt egy szállóige a reménytelen esetekre: „ez is akkor lesz majd meg, amikor a Gellért Szálló”. Ráadásul amint elkészült az épület, azonnal katonai célokra veszik igénybe. 1918 őszén először a Károlyi kormány katonái telepszenek bele, majd következnek az angol Antant-tisztek, utánuk a Tanácsköztársaság kitörésekor a vörösök, végül pedig a megszálló románok, akik főhadiszállásként használják.

A kiállítás létrehozásakor értettem meg, hogy Horthynak, miért pont a hamarosan róla elnevezett – a mai Bartók Béla – úton kellett belovagolnia Budapestre. Azért, mert jelképesen ott ahol a román főhadiszállás volt, foglalta vissza a várost. 1920 őszén rögtön ő is betelepszik a Gellértbe, ahonnét 1921 áprilisában költözik a királyi palota krisztinavárosi szárnyába. Ettől az időponttól tud tulajdonképpen normálisan működni a szálloda.

Képzeletben bekukkantunk a Gellért belső tereibe

A belsőépítészeti kialakítása gyönyörű volt. Van egy csomó régi kép, részben a mieinkből, részben pedig más múzeumok gyűjteményeiből, ezeken látszik, hogy milyen szép volt a földszinti hall és fölötte a társalgó. Emellett további társalgók, közösségi termek és terek voltak az épületben: olvasó- és zeneterem, étterem, kávéház, söröző. Ezeknek a nagyságát kicsit túlmérték, később a nagy kihasználatlan, üres terek problémákat okoztak a szálloda üzemeltetésében.

Végre elindulhatott az igazi vendéglátás…

Amikor normalizálódott a helyzet, végre lehetett működtetni a szállodát. A Gellért első vendéglátós főnöke Frenreisz István lesz (aki nem azonos Gundel későbbi vejével), de vele nem voltak megelégedve. Szerződésének 1926-os lejárta után, 1927-től Gundel Károly személyében új vendéglátós főnöke lett a Gellértnek.

Itt elérkeztünk a Gellért aranykorához

Mint tudjuk, Gundel Károly egy vendéglátós zseni, akinek ekkor már működött a városligeti vendéglője, közben egy ideig a Royal Szálló teljes vendéglátásának is a gazdája volt – ő az a vendéglátós, aki képes nagyban gondolkozni. A Gellért innentől kezdve nemcsak a külföldiek, a vidékről érkező vendégek, hanem a budapestiek számára is célponttá vált. Gundel csak úgy tudott gyökeres színvonalemelkedést elérni, hogy két régi ember kivételével, mindenkit elzavart, és új csapattal kezdett el dolgozni, akik aztán csodákra lettek képesek. Csak két példa: egy ízben 500 adag libamájszuflét tálalt föl egy vendéglátó kongresszus vendégeinek, akik sírtak a gyönyörűségtől, és tomboló vastapssal jutalmazták a mutatványt. Ők aztán tudták, hogy mit jelent, hogy másodpercre ugyanakkor kell betenni a sütőbe a szuflékat, amik egy pillanat alatt felfújódnak, majd villámgyorsan el kell készülni a díszítésükkel is, és egy perc múlva már az asztalra kell kerülniük, különben összeesnek. 50 pincérnek kellett szervírozni a tálakat, másik 50 pincérnek pedig vinni hozzá a vörösboros gombamártást. A fia, Gundel Imre azt mondta: ez olyan volt, mint egy triplaszaltó háló nélkül a nagycirkuszban. Egy másik ilyen érdekesség: 1942-ben tartottak egy filmes kongresszust az operában, ahol a résztvevők az 5. felvonásra úgy mentek be, hogy előtte még büfétérben és a folyósokon nem volt semmi, és nem is látszott semmi. Majd a 20 perces utolsó felvonás után, amikor kijöttek, 450 emberre meg volt terítve. Ehhez a mutatványhoz teljesen csendben, zörgés nélkül kellett odavinni az asztalokat, székeket, terítőket és a terítéket a résztvevők számára. Gundelék egészen az államosításig működtették az éttermet, ellátták a szálloda és a gyógyszálló diétára szoruló vendégeit is.

Történetek a Gellért II. világháborús idejéből

Amikor információ után kutattam, valaki mesélt egy Valérie Pascal nevű színésznőről, aki a háború előtt Hidvéghy Valéria néven Budapesten élt, és az önéletrajzi regényében szerepel egy szomorú érdekesség a Gellértről. 1944 őszén bemegy a Gellértbe ebédelni, s a pincér nagy szomorúan mutatja, hogy az egész ablak melletti sort teleülték a német tisztek. Ő nagy duzzogva, orrát lógatva bemegy egy paraván mögé, egy kis asztalhoz. Egyszer csak jön egy előre nem jelezett, borzalmas légitámadás – az angolszász bombázók szórják abban az időben Budapestet –, és egy légiakna ott robban fel az ablak alatt. A Gellért öt méter magas, három centiméter vastag ablaktáblái a légnyomás erejétől olyan erővel robbantak be, hogy az összes szerencsétlent, aki az ablaknál ült, miszlikbe kaszabolták. Gyanakodtam kicsit, hogy egy önéletrajzi regényt mennyire tekinthetek forrásértékűnek, s elkezdtem levelezni Ungváry Krisztián történésszel – aki Budapest ostromának a legnagyobb szakértője –, és kérdeztem tőle, hogy tud-e erről. Ő visszaírt, hogy nem tud róla, a veszteséglistákon nem szerepel erről információ, de aztán abban maradtunk, hogy nem hadicselekményben haltak meg ezek a szegény emberek, talán ezért nem szerepelnek a listán. Közben megtaláltam Gundel Imrének a Gasztronómiáról és Gundelekről című könyvében ugyanezt a történetet, és ha Gundel bácsi is megírta, akkor nyilván tényleg így is volt.

Egy másik történetem is van Ungváry Krisztiántól, aki hihetetlen rendes volt, mert a saját publikálatlan forrását megosztotta velem. Talált egy visszaemlékezést egy akkor fiatal német tiszttől, aki a Gellértben esett fogságba. A leírás teljesen filmszerű, szinte látod magad előtt, hogy hol merre jár az épületben, ahol egyszer csak szembejön vele egy szovjet kiskatona, aki rászegezi a revolverét, és foglyul ejti.

A Gellért a háború után

Az ostrom végére, a háború után a Gellért Duna-parti szárnya hetven százalékban lenullázódott. A fürdő harminc százalékban megy tönkre, így azt tudják viszonylag hamarabb helyreállítani. 1946-ban a hegyoldali szobákból ötvenet sikerült annyira rendbe hozni, hogy az ostrom után egy évvel ezt a részt megnyithatják. Két szobából alakítják ki a konyhát, másik kettőből pedig az éttermet – szóval ez még nagyon kezdetleges állapot. 1957-ben kezdik el a komolyabb felújítást, és akkor pusztul el minden, ami az ostromból megmaradt. Akkor az volt a jelszó, hogy „le a polgári csökevényekkel!”, és ami a gyönyörű belsőépítészetből még megmaradt, abból semmit helyre nem hoztak, hanem mindent kihajigáltak, eladtak, elloptak. Gyakorlatilag csak a csupasz falak maradnak, és ezt követően alakul ki a Gellértnek az a képe, amit ma is ismerünk. Aki ellátogat a kiállításra az viszont megtekintheti az eredeti berendezésből kialakított szobát – ami tényleg csodálatos.

A szálloda pedig 1961-től működik újra a háború előtti szobaszámmal és kapacitással. A fürdőt a 60-as években kezdik el felújítani, és tíz évig készül.

A kiállításon van pár érdekes dokumentum a falon, a régi tervekről, olyanokról, amik részben megvalósultak és azokról is, amelyek nem. Itt van egy Sebestyén Artúr által készített eredeti homlokzatterv és két nagyon érdekes tervjavaslat 1948-ból, a modernizált helyreállításra, az egyik Schall Józsefé, ami semmit nem tart meg a régi állapotokból, a másik pedig Weichinger Károlyé – aki nagyon klassz építész volt –: az övé kicsit megengedőbb, de végül nem ezek valósultak meg, hanem körülbelül visszaállították az eredeti külsőt.

A szállodáról már nagyon sok mindent megtudtam, most pedig átlépünk a fürdőhöz.

A fürdőt annak idején elképesztően gyönyörűen építették meg, rengeteg Zsolnay burkolattal. Külön volt a férfi és a női termál részleg, egyik szebb, mint a másik. De volt (és ma is van) egy csomó kezelőhelyiség, rendelők, minden ami kell – gyógyszállónak épült, ezért nagyon komolyan vették a gyógyító funkciót.

Egy kis életkép Trianon utánról

Trianon után, amikor óriási lakásínség volt Budapesten, sok jómódú vendég betelepedett a Gellértbe – ami nem volt kifizethetetlenül drága –, és aztán nem lehetet őket kitenni. Ezért a szálloda igazgatóságának a főváros lakáshivatalánál kellett intézkedni, mert ezek az emberek elvették a helyett a betegektől. Annak idején volt a fürdőnek egy csodálatos igazgatója, Bánlaky Géza, aki 1924-ben előállt azzal a tervvel, hogy kisebb méretű, olcsóbb szobákkal kellene bővíteni a létesítményt. Így a százhetven-valahányhoz, még épült egy csomó szóba, így most körülbelül 240 lett. Bánlaky Géza kitűnő ember volt. Fiatal építészként a székesfőváros alkalmazásában állt, már az építkezést, a kivitelezést is ő vezényelte le. Ezután először kinevezik a fürdő műszaki igazgatójává, aztán az egész létesítmény főigazgatójává, majd pedig az összes fővárosi kezelésben lévő fürdő központi igazgatójává. Unokái mesélték, hogy „ópapa mindig a fiatal kollégáit tolta előre: csak nyilatkozz te”, „csak mutasd meg te a sajtónak”, ő meg hátul szerényen meghúzódott, miközben egy jelentős életmű az övé. Ő találta ki, a hullámfürdőt is. Mivel az embereknek nem tudtak hol úszni, nem volt elég uszoda és strand Budapesten, ezért feláldozták a Gellért gyönyörű parkját egy új medence kedvéért. A fürdőrészt eredetileg Sebestyén Ármin építette, és valószínűleg ő tervezte meg a szabadtéri medence és környéke kialakítását is.

Van egy érdekes cikk az 1930-as évekből a Fürdőügyi Szemle című világlapban, ahol Bánlaky Géza összefoglalja a hullámfürdők történetét, ebből megtudhatjuk, hogy 1911-ben egy drezdai országos kiállítás alkalmából, egy gyerek pancsolómedencében működött az első hullámgép, utána Németországban még készült néhány, de olyan mint a Gellértben, ilyen sehol sincs. Magyarországon az első hullámfürdős strand a csillaghegyi volt, de ez a terület akkor még nem tartozott Budapesthez. A fővárosban a Gellért az első – s gyönyörű is lett.

A Gellért hullámgépe egy műszaki világcsoda, 1927 óta – marhabőr szíjakkal a szerkezetében! – a mai napig üzemképes. A működése nagyon érdekes, mert két óriási nagy fogaskerék hajtja a dugattyúkat, amik létrehozzák a hullámot. Az egyik fogaskerékben egy foggal több van, mint a másikban, ezért csak 8 percenként találkoznak egy pillanatra, s így a hullámok nem oltják ki egymást, hanem mint a tengeren, állandó hullámverés keletkezik attól, az egész egy leheletnyit aszimmetrikus.

1927-ben megnyílik a hullámfürdő, de az emberek télen is szeretnének úszni, és akkor Bánlaky bácsi kitalálja, hogy a télikertben, a pálmakert és a mini golfpálya helyére is uszodát épít, s ezt 1933-ban Budapest legszebb fedett uszodájaként meg is nyitják.

A fürdő orvosi része

Az orvosi része a fürdőnek nagyon jól működött. Az első igazgató főorvos Benczúr Gyula– Benczúr Gyula festőművész fia –, aki egyben nagyszerű balneológus, hidroterápiás orvos, majd őt követi Dr. Bilkei Pap Lajos, aki később Horthy háziorvosa lesz Portugáliában. A gyógyítás nagyon hatékony volt, ezenkívül jelentős tudományos kutatások is zajlottak a víz hatásairól. Ebben az időszakban válik Budapest a gyógyfürdők fővárosává, annyira, hogy 1937-ben tartanak egy nagy nemzetközi gyógyfürdőügyi kongresszust, ahol megalakul a Nemzetközi Gyógyfürdőügyi, Klimatológiai és Tengergyógyászati Szövetség, és itt fővárosunkat örökös székhelyükké választják – hát, azóta ez már nincs így, de ez akkor nagy dolognak számított.  Ebből az időszakból a Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében is találtam mindenféle remek képet, például az urológiai rendelőről meg a legkülönbözőbb gyógygépekről. S nagyon boldog voltam, mert Bánlaky hagyatékából előkerült egy karácsonyi üdvözlőlap, beleragasztva egy kép: Bilkei Pap doktor a teljes csapatával. Kollégákkal, fityulás ápolónőkkel, beszámozva, aláírva, az összes névvel – ez azért érdekes, mert nagy ritkaság, hogy az egészségügy hős „közkatonáinak”, az ápolónőknek a nevét is megtudjuk.

Tárgyi emlékek a Gellértből

Ami a tárolókban lévő tárgyakat illeti, a saját anyagunk mellett egy csomó relikviát kaptunk a Gellértből is. Ezek közül egy hatalmas sárkányos fülű ezüst pezsgőhűtő a legértékesebb és legérdekesebb. Az ezüsttárgyaikat az akkori gondnok 1944-ben befalazta a pincébe, így tudtak megmaradni. Amikor jött a szocializmus, na akkor rengeteg mindent elloptak, szóval nagyon kevés az, ami megmaradt – abból, ami mégis, én sok mindent áthozhattam a kiállításra. Ezenkívül pedig vannak a szocializmus korából származó relikviák, amik között öt vendégkönyv különösen érdekes és értékes. Az 1946-osban Yehudi Menuhin volt az első vendég, aki beleírt, ezt a másikat meg Teller Edénél nyitottam ki, aki ezt írja: „Alig mertem remélni, hogy Magyarország szabadságát még megérem. Szép ezt az új kezdetet ismét a Gellértből látni. Köszönöm a nagyszerű vendéglátást. Teller Ede 1991”. És sok ilyen van még benne, Nixontól kezdve egy csomó jelentős külföldi politikusig, valamint nagy művészek, akik Budapesten vendégszerepeltek. Ezenkívül látható jónéhány menülap Mencseli Lajos gyűjteményéből. Ő volt az egyik pincér a kettőből, akit Gundel bácsi nem rúgott ki annak idején a Frenreisz-féle csapatból. Később ő lett a Gellért teljes vendéglátásának az üzemeltetési főnöke. Mencseli bácsinak fantasztikus gyűjteménye volt: minden jelentős esemény menülapját eltette, gyönyörű gyöngybetűkkel ráírta, hogy milyen esemény volt, és egy csomót alá is íratott. Ezek között itt van például az, ahol Mihály Dénes bemutatja Budapesten új találmányát, a televíziót – ez is alá van írva.

Készült most a Gellértről egy könyv is, amiben sokkal több minden van, mint a kiállításon, de a képek javarésze azért a tablókra is kikerült. A könyvben összesen több mint 220 kép van, és ezeknek jórésze soha nem volt még publikálva. De láthatók benne, nagyszerű mai fotók is, a fürdő és a szálloda olyan részeiről, amiket az ember amúgy nem nézhet meg, például a gyönyörű csőrendszerekről, hát az olyan, mint egy futurista festmény. Meg vannak a rejtőzködő anyagok, amiket az Orvostörténetiből, a Hadtörténetiből, a Kiscelli Múzeumból, a Szabó Ervin Könyvtár Budapest gyűjteményéből, és a saját archívumunkból kerestem elő. Úgyhogy szerintem az egyik legnagyobb erénye a könyvnek pont az, hogy olyan képanyaggal rukkol elő, amilyet eddig még nemigen látott senki.

Az Ön családja is nagyon sokat tett hozzá Budapest történetéhez.

Építész felmenőim közül a dédpapa közmunkatanácsi építész volt, ő is épített uszodákat, például Pécelen az ottani ifjúságnak és Rákoscsabán – a munkája révén kapcsolatban állhatott Bánlaky Gézával. A nagypapám pedig pláne, hiszen ő az 1920-as években tervezte a Széchenyi fürdő strandrészét. De régebbi időkből is voltak építő őseim, egyik ükapám, Franz Keiner morva pallér volt, aki azért jött annak idején Pest-Budára, mert a Lánchíd építéséhez toborozták a szakképzett munkaerőt. Egyik dédapám, Czipauer János meg ácsmester és vállalkozó volt, aki rengeteg épületet ácsolt és állványozott. Akkor még nem nagyon voltak munkagépek, kézben kellett felvinni az építőanyagokat, és ehhez nehéz pallókból készítettek egy szerkesztett, ácsolt állványt, ami együtt nőtt a házzal, és nem volt szabad ledőlnie – annak idején az állványozás egy nagyon felelősség teljes szakma volt. Később dédapa lett a Budapesti Ács Ipartestület mestervizsgáztató bizottságának az elnöke – nagy tekintélyre tett szert a saját szakmájában. Ők rakták nekem össze a várost, és én nagyon büszke vagyok ezekre az építő és építész ősökre, de voltak más elismert felmenőim is például Saly nagypapa, aki BSZKRT-nak, a közlekedési vállalatnak volt a második embere, az ő édesapja pedig rendőrtisztként több kerületnek is a kapitánya. Legnagyobb feladata az 1896-os millenniumi kiállítás volt, ahol ő volt a rendőrparancsnok. Ferenc-József-renddel tüntette ki érte a király, mivel fél év alatt hatmillió látogatót megúsztak úgy kétszáz vacak zseblopással, és semmilyen komoly atrocitás nem történt.

A századforduló népszerűsége

Ez volt Budapest történetének az abszolút aranykora. Az 1867-es kiegyezés után válik lehetségessé egy teljesen más típusú, sokkal intenzívebb gazdasági fejlődés. 1873-ban lezajlik a városegyesítés, onnantól kezdve más léptékben kell gondolkozni. Ráadásul ekkor olyan városvezetők is működnek, mint legelső sorban Bárczy István, aki nekem sajátos módon szintén családtagom, mert amikor Francsek dédpapa 5 gyerekkel megözvegyült, Bárczy húgát, Sacher Eleonórát vette el feleségül. Úgyhogy gyermekkoromban, nekem csak Pista bácsi volt a fényképeken, majd egyszercsak összeállt a kép, hogy ez a Pista bácsi az, akiről utca van elnevezve. Ő nagyon nagy kaliber volt, mert nagyot álmodni. Az egyik legnagyobb tette, hogy a főváros kezelésébe és tulajdonába vette az összes közművet, a vizet, a gázt, a csatornát, az áramot, a városi közlekedést, és azt is elérte, hogy ezek városi üzemként is rentábilisan működjenek, valamint nagy építkezéseket – például egy óriási iskolaépítési programot – tudott elindítani. Budapestnek az az arca, amit ma a legszebbnek látunk, az az ő polgármestersége idején alakult ki.

Az Ön élete predesztinálva volt arra, hogy ezt a feladatot továbbvigye?

A magam módján igen: az ősök rakták a gerendát, vagy kitalálták, hova kell rakni a téglát, én meg rakom a betűket. Van egy ilyen bölcsesség a családunkban, hogy „polgár, fiam, az az ember, aki hozzárak a világhoz”.

Mesélne nekem a következő készülő könyvéről?

Most a lakóházam történetét írom. Tavalyelőtt, amikor a Budapest100 keretében a rakpartok volt a téma, a mi házunk is megnyílt a látogatók előtt – előtte azt hittem, nagyon sok mindent tudok a régi lakókról, a volt szomszédaimról. Majd kinyitottam az Arcanumot, mondtam neki, hogy „kis szolgám, szimat”, hát erre az én kis szolgám olyan mérhetetlen mennyiségű adatot szórt elém, hogy azt hittem, elsöpör a cikkáradat, s kiderült, hogy nem tudok én semmit. Szóval, teljesen nulláról újrakezdtem föltérképezni az egészet az 1896-as megépülésétől, az első beköltözők óta. Innentől fogom úgy 1950-ig végigvenni, azt, hogy kik azok a jeles, érdekes figurák, akik a házban laktak. Ez tényleg csodálatos, és pont olyan, mint a Gellért Szálló: itt is egyetlen épület történetében benne van az egész XX. század.

Horváth Erika