Nemzetünk sebe – mely száz éve nem tud begyógyulni – most egy új megközelítésben látható

Biztos nincs olyan magyar ember, akinek ne fájna Trianon, sőt véleményem szerint még azoknak is fáj, akik nem is tudják, hogy miért van bennük ez az érzés. De nem csak minket, magyarokat, hanem a környező országok népeit is fájdalmasan érintheti, aminek az az oka, hogy száz éve egy olyan rossz döntés született, aminek hatását, mind a mai napig nem sikerült feldolgozni. Ez nem múlhat el következmények nélkül, s mivel nagyon súlyos volt ez a döntés, a negatív hatásait mindannyian több generáción keresztül vagyunk kénytelenek hordozni. A pillanatnyi gazdasági jólétünk sok mindent elfed, de nem feledhetjük az egykori kitaszítottakat, vagonlakókat, nyomorúságosan szülőföldjükről elűzött véreinket. A darabomnak pont az a célja, hogy ne feledjük el a múltat, mert az jelenünk része is – foglalta össze Dolhai Attila mit is akart elérni, miért is született meg a Szétszakítottak című műve Trianon százéves évfordulója kapcsán.

Honnan jött az ötlete a darab megírására?
Az ötletet az adta, hogy az Operettszínházban pályázatot hirdettek, melynek témája Trianonhoz kapcsolódott. Miközben én is készültem a pályaművemmel, eközben több kérdés is felmerült bennem, amelyeknek talán a legfontosabbika az volt: hogyan lehet erről a dologról úgy írni, olyan színpadi művet alkotni, amelynek semmiképpen nem az a célja, hogy az elégedetlenséget hergelje, az embereket lázítsa. De ugyanakkor fontos, hogy megjelenjen benne a trianoni döntés súlyossága és számunkra erősen negatív jelentősége is.
Akárhányszor Trianonról hallunk, mindig számok kerülnek elő – elvesztettük a területünk kétharmadát, milliók kerültek határon túlra, ennyi és ennyi várost, települést, bányát és erdőséget elcsatoltak stb. stb. – de pusztán ezek a számok kevesek ahhoz, hogy egy színpadi előadáson az emberek érzelmeire, tudatára mélyen hatást gyakoroljanak.

Ezzel szemben ön milyen oldalról közelítette meg Trianont?
Választottam alapnak a műhőz egy valós emberi történetet, de ezt azért hosszú kutatás, utána olvasás előzte meg. Ez alatt szerettem volna megérteni, mi is okozta nekünk Trianont, hogyan történhetett meg ez a döntés, mennyiben játszott ebben szerepet az I. világháború? Ezeknek a kérdéseknek megpróbáltam utánajárni, információkat begyűjteni, ezért találkoztam olyan történészekkel – köztük Pintér Tamást mindenképpen szeretném megemlíteni – és pedagógusokkal – Danku Istvánnal – akik megszállott kutatói a korszaknak, és segítségük garancia arra, hogy a művem történelmileg hiteles legyen.
Mivel azonban mégiscsak színműről van szó, igyekeztem úgy alakítani a cselekményeket, hogy a nézők érzelmileg is érintettekké váljanak, a szereplőkkel együtt tudják átélni a darab mondanivalóját, s megtekintés után még hosszú ideig ott maradjon bennük a mű üzenete, a benne felvetett kérdések válaszvárása.
Mikor elhatároztam a darab megírását, még nem voltam tisztában azzal mi is lesz a műfaja, csak annyit tudtam, hogy zenés művet írok majd. Végül is egy olyan musical született meg, mely az emberi sorsokon keresztül ábrázolja a trianoni döntés borzalmát.

A cselekményt a saját fantáziája szülte?
Nem, hiszen a cselekmény alapja valós, Dér Zoltán naplószerű visszaemlékezéseire épül, aki temesvári születésű volt és matematika-fizika szakos tanárként végzett Budapesten. Az I. világháborúban fizikai alkalmatlansága miatt katonaként nem vett részt, de a háború végső szakaszát, a trianoni békekötést és az ország szétdarabolását, illetve az azt követő nehéz éveket átélte és naplójában precízen, napra pontosan rögzítette. A saját és családja kálváriája bontakozik ki ezeken a lapokon, s én ezt az igaz történetet egészítettem ki, dramatikailag formáltam némileg át, és írtam színpadra.

Kik segítették a darab megszületését?
A végső forma – többszöri átírás után – Cári Tibor zeneszerzővel szorosan együttműködve született meg, s ezt láthatják majd az érdeklődők az interneten keresztül. Merész elhatározással az Operettszínházbeli kollégáimat kértem fel – a szereplők nevét a mellékelt címlapon olvashatják – hogy közreműködjenek az előadásban, s ők boldogan mondtak igent azután, hogy átküldtem nekik a darabot elolvasásra.


A kapcsolatot a járványra való tekintettel a neten tartottuk, ott volt az olvasópróba, s mindenki a saját technikai lehetőségeit felhasználva, a családtagjaikat is bevonva rögzítették a dalaikat, szerepeiket.

De ekkor jött egy másik alkotói fázis, ennek mi lett a végeredménye?
Én, mint szereplő csak villanásnyira tűnök fel, az én feladatom most a megírás, a darab megalkotása – dalszövegek, dramaturgia – és a leforgatott anyagok, aprólékos munkával való vágása, internetképessé tétele volt.
Végül is a kész a darab négy, közel egyenlő – 10-12 perces – részben lesz megtekinthető az interneten, összességében tehát kb. háromnegyed órányi terjedelmű lett. Ez hangsúlyozottan egy kényszerhelyzetben megalkotott rövidített „karantén verziója” a teljes megírt műnek, amit naponta – június 4. 5. 6. 7.-én – fogjuk feltölteni az Operettszínház illetve a saját facebook oldalamra, minden nap délután 16 óra 30 perckor, ezzel is emlékeztetve arra, hogy 1920. június 4-én ebben az időben köttetett meg a trianoni szerződés. Később a saját youtube csatornámra is felkerül, így majd ott is látható lesz.

Mint alkotó, mit tekint a darab üzenetének?
Elsőnek is nagyon kíváncsi vagyok a fogadtatásra, és bízom abban, hogy a szívbemarkoló, valós történet, illetve Cári Tibor darabhoz írt zenéje el fogja érni a kívánt hatást az oldalak látogatóinál. Reményre ad okot, hogy az együttműködő kollégáim nem csak rengeteg munkát és szeretetet áldoztak a darab megszületésébe, de egyöntetűen nagyon pozitívan, lelkileg érintetten nyilatkoztak a benne foglalt mondanivalóról is.
A mű nem kínál megoldást, nem mutat kiutat a jelen helyzetből, célja felmutatni az emberek szenvedését, azokét, akik önhibájukon kívül a történelem áldozataivá váltak. Véleményem szerint, akkor kerülhet majd minden a helyére, ha az országok vezetői el fognak követni mindent annak érdekében, hogy az országukban élő kisebbségi nemzetiségek szabadon megélhessék hovatartozásukat, s büszkén vállalhassák származásukat. Ez talán idealisztikusnak tűnhet, de talán majd egyszer valóban megvalósul!
Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett