„Nem törődöm a világgal, a szívemben nyár van!”

Ami a világirodalomban Shakespeare Rómeó és Júliája az magyar változatban Petőfi Sándor János vitézének felel meg. A Kacsóh Pongrác által írt daljáték ősbemutatója 1904-ben volt, de a mű születése után 115 évvel – és negyvenévnyi szünet után – a mostani Operettszínházi bemutató is nagy közönségsikerre számíthat. A főszerepeket hármas szereposztásban Bordás Barbara, Lévai Enikő, Kiss Diána illetve Dolhai Attila, Sándor Péter és György-Rózsa Sándor játssza. Közülük pár nappal a november 22.-iki bemutató előtt az Iluskát alakító Bordás Barbara és a János vitézt alakító Dolhai Attila osztotta meg velünk gondolatait

Bordás Barbara így vélekedett a darabról:
Ez egy gyönyörű mesedarab, s mint a legtöbben, én magam is nagyon szeretem a meséket. A kislányom is most van abban a korszakában, amikor a mesélés és a fantáziálás kezd érdekessé, izgalmassá válni számára, így a közelmúltban a meseterápiába is beleástam magam kicsit.
A mesék nem csak a gyermekeknek, de a felnőtteknek is fontosak. Jó együtt küzdeni a főhőssel, látni, ahogyan a mesebeli emberek találják szembe magukat az élet árnyékos oldalával és jó osztozni velük a győzelemben is. Ezáltal a stressz, a feszültség is feldolgozódik. Ha jól meggondoljuk a közösségi oldalak, valóság show-k is a mások életébe való belelátást teszik lehetővé, és jelen helyzet azt mutatja, hogy ez az emberek számára érdekes és egyfajta kikapcsoló időtöltés. Ez talán egy gyarló emberi tulajdonságnak tűnhet, mégis az emberek többsége vágyik rá, mert így azokat a saját életével összehasonlítva jobban el tudja fogadni, értékelni, átértékelni a magáét. Rávezetődik arra, hogy megbecsülje azt, amije van, helyén tudja kezelni önmaga sorsát, és küzdelemre is sarkall. Kérdezem én, miért ne olyan hősöket állítsunk példaként, akik valós, történelmi személyek, akikről még hazánktól távol is megemlékeznek, és miért ne színházi előadásban tegyük ezt.
Ez az előadás teljesen pozitív ideákat állít elénk, miszerint a hűség, az önfeláldozás, a kitartás nem hiábavaló, hiszen a végén a jó elnyeri méltó jutalmát. Az általunk játszott – szinte mindenki által ismert – cselekmény egyenes vonalon vezetődik, ezért már az egyszeri megtekintésnél is észrevehetőek az apró részletek. Rendezőnk, Bozsik Yvette nagyon sok szimbolikus elemmel dolgozott, és lényeges szerepet kap a mozdulatszínház. Ez azt is jelentette, hogy amit színészként fél perc alatt lejátszanánk reális időben, jelen esetben kilassítva, akár a dupla idő alatt kellett prezentálnunk. Így lényegében elnyújtva a pillanatot erősebbé, hangsúlyosabbá tehettük az emberi reakciókat.
A daljátékban nagyon sok népzenei– szinte magyar nóta jellegű – motívum jelenik meg, ugyanakkor operai minőségű énekelni valók is vannak benne. A főzeneigazgatónk – Pfeiffer Gyula – azt kérte próbáljuk meg úgy gyakorolni a dalainkat, hogy először prózában mondjuk el a közölnivalókat, a prozódiához igazítsuk a ritmusokat, dallamvezetést.
A többes szereposztásunk nyilván hozza magával, hogy a közönség összehasonlít minket, nekünk azonban ez nem okozott nehézséget. Sokkal inkább aggódtunk amiatt, hogy a kettő helyett már hárman próbáltunk, egy ugyanolyan hosszú próbaidőszakban, ezért személyenként kevesebb lehetőségünk volt a színpadon belebújni a karakterünkbe. Szerencsére azonban alaptalan volt az aggodalom, jó kollégákként segítettük egymást, és szuper asszisztenseink is voltak. Továbbá volt lehetőségünk megnézni a váltónk játékát, és a neki adott rendezői instrukciókat kívülről nézve talán jobban megértettük, mit szeretne Yvette, mintha épp benne lennénk a szituációban.

Alább pedig Dolhai Attila benyomásait, érzéseit olvashatjuk:
Úgy vélem, egy darab sikerében mindenképpen előnyt jelenthet, hogy mindenki ismeri a történetét – legalább nagyvonalakban – hiszen Petőfi Sándor János vitéze kötelező olvasmány az általános iskolákban. Maga a mű is teljesen egyértelmű és egyáltalán nem szorul magyarázatra, hogy mi miért történik a színpadon. De amellett hogy az alkotás zseniálisan egyszerű, nagyon sokrétű is tud lenni.
A mesékben mindenképpen hinnünk kell, hiszen ez segíti az embert sok tekintetben, reményt, romantikát nyújt a számára. Ez az előadás pont arra jó, hogy egy pillanatra megállítson, elgondolkodtasson: mi van, ha mégis azoknak van igazuk, akik ezt a számunkra hihetetlen világot megteremtették, akik oda elvisznek minket, s ezzel kiszakítanak a mindennapjaink sivárrá váló egyhangúságából.
Ennek a darabnak nincs egy konkrét célközönsége, hiszen a gyermekek éppen úgy élvezhetik, mint a felnőttek. A műfaja daljáték, ami valahol az opera és az operett között helyezkedik el. Kihívást jelent az előadók számára, hogy a hangoknak nagyon kifejezőknek kell lenniük, hiszen vannak pillanatok, amikor a színészi játékon túl az egyetlen, amibe a színész kapaszkodhat, az a szép énekhang.
Hármas szereposztásban került színre, és ez az erős mezőny minket is inspirál. Tanulunk és ellesünk egymástól dolgokat, amit azután beépítünk a saját magunk által formált karakterekbe. Azonban a próbafolyamat utolsó két hetében én már szándékosan nem nézem a többieket, hiszen önmagamban akarom véglegesíteni azt a főnöst, akit majd az én megfogalmazásom, gondolataim alapján jelenítek meg a színpadon.
Az előadásunk pozitív értelemben véve hagyományőrző feldolgozás, az ember füle kinyílik erre a simogató muzsikára, a látvány és a zene elrabol minket a facebook világából és rádöbbent minket arra, hogy a modern technika nélkül is létezhet élet.
Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett