Néha a színpad, néha az SVT felé leng ki életem ingája – interjú Szegő Adriennel, aki még kíváncsi a világ másik felére is

A sorsom ott pecsételődött meg, amikor alsó tagozatban bemutattuk az iskolánkban a Többsincs királyfi című mesét, s én ebben nyolcévesen megkaptam a női főszerepet – kezdte visszaemlékezését színészi pályájára – mely ugyan néha nagy kanyarokat vett, de mindig előre haladt – Szegő Adrienn színművésznő. Ars poeticaként elmondhatom, hogy a színpadi jelenlétemből igazán az a kedvenc részem, amikor a hangomon keresztül tudok érzelmeket kifejezni, s így megérinteni a nézők lelkét.

Az ember életét alapvetően meghatározza, hogy hol látja meg a napvilágot. Önről ezzel kapcsolatban mit kell tudnunk?
Én Kazincbarcikán születtem, és 18 éves koromig Miskolcon nevelkedtem. A családomban senki semmilyen művészi pálya közelében nem fordult meg, de ennek ellenére én már egészen kiskoromtól fogva mondogattam mindenkinek, hogy majd ha felnövök, színésznő leszek. Ezt persze akkor még senki nem vette komolyan annak ellenére, hogy én következetesen eltökélt voltam már gyerekként a pályaválasztásomat illetően.
Volt akkoriban Miskolcon egy amatőr színjátszó társulat, ami felvételt hirdetett, ide jelentkeztem 13 évesen, s egészen addig – vagyis 18 éves koromig – amíg fel nem költöztem a Színművészeti Főiskola miatt Budapestre ennek tagja voltam.
Szerencsére a szüleim mindvégig támogatták a terveimet, bár meglehetősen ijesztő lehetett a számukra, amikor meglátták, hogy a felvételi jelentkezési lapomon egyedül a Színművészeti szerepelt, más helyet nem is jelöltem meg. Tettem ezt annak ellenére, hogy jó tanuló voltam – magyar szakos gimnáziumban végeztem – de én mindent egy lapra tettem fel, s végül bejött, ami a vágyam volt. Tudatosan zenés osztályba szerettem volna bekerülni, s felvételt nyertem a Főiskolára, Kerényi Imre osztályába.

Ez a tudatosság azt is jelenti, hogy nem a színészet prózai része felé vonzódik?
Természetesen színészként többször is játszottam prózai szerepeket, de amiben igazán otthon érzem magam, azok a zenés darabok. Még Miskolcon jártam a gimnázium alatt zeneiskolába, ahol azt mondta az igazgató, ilyen hangot kár elpocsékolni a musical világában. Én akkor elgondolkoztam a komolyzene irányába forduláson, de rájöttem, hogy nekem a színházi játék is kell, s ez hiányozna egy opera, vagy koncertterem színpadán.

Visszatérve az időrendhez ekkor nem csak a felsőfokú tanulmányait kezdte el, de viszonylag fiatalon egy idegen nagyvárosban, egy új közösségben is meg kellett találnia a helyét.
Ott állt egy 18 éves, frissen érettségizett vidéki kislány, míg volt olyan osztálytársam, aki már főszerepeket játszott, vagy mondjuk Zöld Csabinak akkor már megvolt a marosvásárhelyi színészdiplomája. Amiatt szerencsés voltam, hogy Kerényi tanár úr felvett, de az életem nem volt egyszerű, már csak azért sem, mert én voltam a legfiatalabb az osztályban.
Ha arra gondolok, hogy miért voltam én, azok között a kiválasztottak között, akik felvételt nyertek, akkor elsősorban az énekhangom lehetett ennek az oka. Tizenöt éves koromtól tanultam énekelni, s időközben nagyon sok énekversenyen is megfordultam.
A harmadik rostán ehhez jött még egy plusz adalék, a tanár úr felfigyelt a nagyon jó memorizáló képességemre, s ez is nagyon tetszett neki. Szerencsére ez a képességem azóta is megmaradt, szinte nem is tanulom a szerepeket, a rendelkező próbán átolvasom, elkezdünk utána próbálni, s már tudom is a saját szövegemet.

Milyen volt az osztályközösségük, s mi történt a szép diákévek eltelte után?
A Főiskolán nagyon egységes volt a csapatunk, mindenki mindenkivel nagyon jóban volt. Ebben én sem voltam kivétel, bár az évek alatt azért változott, hogy kihez fűzött közelebbi és kihez lazább viszony.
A Madách Színházban volt egy darab – a Volt egyszer egy csapat – aminek a castingján – nagyon sok végzős osztálytársammal együtt – engem is beválogattak, ez volt végzésem után az első szerepem.
Ez után Halasi Imre meghívott – ezt nagy megtiszteltetésnek éreztem – a Miskolci Nemzeti Színházba, a Csárdáskirálynőbe, Szilvia szerepébe, ami az operett primadonna szerepe. Így indult a tulajdonképpeni pályám, le is szerződtem Miskolcra, ahol három és fél évet töltöttem el.

Gondolom szép szerepeket kapott Miskolcon az évek alatt, miért jött el onnan?
Nekem már a főiskolás évek alatt is állandóan egy szó, egy fogalom dobolt a fejemben: külföld, külföld, külföld! Úgy éreztem, nekem világot kell látnom, s ennek az álmomnak valamikor majd meg is kell valósulnia.
A végzés után – 22 évesen – még talán nem volt elég bátorságom, így nem indultam neki a nagyvilágnak, de eltelt három év, s összeszedtem magam, meghoztam életem egyik nagy döntését. Felmondtam Miskolcon beugrottam tulajdonképpen a semmibe, szinte az önmagam által szabott kényszerpályán mozogtam. Ehhez hozzájárult egy vízióm is: láttam önmagam, amint 50 évesen ülök a színházi büfében, s közben azon kesergek, hogy miért is nem mentem ki világot látni, amikor még fiatal voltam, s megvolt erre a lehetőségem.
Szóval ezt mindenképpen szerettem volna elkerülni, így – szerencsére Halasi Imre jóvoltából az egyik szerepemet vendégművészként megtarthattam, ami azért adott némi anyagi bázist – elkezdtem alapozni a jövőmet s külföldi castingokra járni.

Hogyan zajlott ez a gyakorlatban?
Németül nem beszéltem akkor még annyira jól, de angolul igen, így ezzel a tudással belevágtam. Az első casting, amire elmentem Stuttgartban volt, a Wicked című musicalre, ahol rögtön eljutottam a final callbackig. De még a final callback előtt elmentem Bécsbe az Aida cégnek – ez a legnagyobb német hajózási társaság – a castingjára, ahol felvettek. Bár ezután még visszamentem Stuttgartba, de ez a végső meghallgatás nem sikerült túl jól – valószínű ebbe belejátszott az is, hogy előtte tizennégy órát vezettem, így fáradtan estem be oda – de én akkor már annyira boldog voltam, hogy megvan a kinti állásom, hogy ez egyáltalán nem keserített el.

Mi volt a munkája?
2009. januárban kezdődött a próbafolyamat Hamburgban, ott van a cég központja, illetve ott van az a kreatív team is, aki a show-kat összeállítja.
Világot szerettem volna látni, s ehhez ez a munka tökéletes volt. Láttam is a fél világot – a másik fele még vár rám – hiszen esténként volt fellépésem és napközben, ha nem volt próbám, ugyanúgy, ahogy az utasok, mi is partra szállhattunk, várost nézhettünk. Az esti előadások 30-40 perces show előadások, gálaműsorok voltak a hajó színháztermében, ezekben léptem fel én is.
Imádtam azokat a körülményeket, amilyen feltételekkel dolgoztunk, gyönyörű jelmezekben, pontosan megtervezett sminkekkel, meghatározott koreográfiával, egyszóval mindenből sütött a német profizmus. Mindent addig próbáltunk, amíg tökéletes nem lett, ezért esténként a közönség valóban színvonalas előadásokat látott.

Milyen beosztásban dolgozott?
Egy-egy szerződésem kétszer három hónapig tartott. Kezdtünk Hamburgban egy 4-6 hetes próbafolyamattal, majd az egész társulat elrepült oda, ahol a cég hajója várt minket. Minden hajónak van egy megszabott útvonala, hetente-kéthetente bejártuk ugyanazokat a városokat, az utasok természetesen ezen időszakok leteltével cserélődtek. A műsoraink is ciklikusan ismétlődtek, de azért némi kis változás mindig volt bennük.
Kényelmes és jó életem volt, a hajón kaptunk szállást, ott étkeztünk, s az anyagiakra sem lehetett panaszom. Összesen négy évet éltem így, persze a szerződések közötti szüneteket a szárazföldön töltöttem.
Mindeközben olyanfajta világlátást, szemléletet sajátítottam el, amit nagyon nehéz lenne más módon összeszedni. Sok fiatalnak tanácsolnám, hogyha megteheti, bátran vágjon neki a világnak néhány évre élettapasztalatot gyűjteni, pénzt keresni, s nem utolsó sorban nyelveket tökéletesen megtanulni.

Ha már a nyelveknél tartunk, a hajókon milyen nyelven mentek a műsorok?
A vendégek többsége német, osztrák, vagy svájci volt, a műsorok azonban angolul mentek, csak ritkábban németül. De volt például egy német sláger show összeállítás – ezeket a közkedvelt slágereket minden utas kívülről fújta – s nekem ezeket a dalokat kellett nekik előadnom, már akkor is, amikor még nem voltam tökéletes a német nyelvben. Hát mit mondjak, szép kihívás volt!
A hajón a személyzet azonban nagyon nemzetközi volt, én is ott találtam párt egy magyar hangmérnök fiú személyében.

Miért lett vége a hajós életének, s mióta van itthon?
Egy idő után – 2012 táján – úgy éreztem, ismét váltanom kell. Ehhez az is hozzájárult, hogy a párom Münchenben kapott állásajánlatot, én pedig rendszeresen jártam castingokra, és éltem a szabadúszó színészek életét.
Éveket éltem le így, de mindeközben sokat jártam haza, itthon is voltak hakniijaim. 2018-ban az Apácák című musicalben kaptam egy beugrási lehetőséget Magyarországon, de végleg akkor telepedtem haza, amikor 2019 februárjában leszerződtem a Király Színházhoz, ami egy akkor induló magánszínház volt.
Egyébként soha nem tervezek el semmit előre, az egyetlen tervem az, hogy az adott pillanatban jól érezzem magam. Tudom, hogy mindig az a lehetőség fog elém jönni, aminek éppen akkor jönnie kell, csak nyitottnak kell rá lennem.

Létezik más is az ön számára a színpadokon kívül?
A színház mellett van egy másik fontos része is az életemnek, az, hogy Spirituális Választerápia tanácsadó vagyok. 2014-ben tanultam meg ezt a technikát, s hivatalosan tavaly lettem SVT tanácsadó. Ennek az egésznek az az alapja, hogy tudjuk, hogy emberként – s ez ma már egyre szélesebb körben elfogadott – nem csak fizikai testből állunk, hanem az abban lévő lélekből is. Mivel spirituális lényekként is létezünk, gyógyulni sem elég nekünk csak a fizikai szinten, a lelkünk gyógyítása még fontosabb talán, mint a testé.
Szeretném a későbbiekben ezt a technikát tanítani is, s ezért is kellett, hogy hazajöjjek, hiszen ezt a fajta munkát valaki legjobban az anyanyelvén tudja végezni. Ma már vannak klienseim, akiknek tudok segíteni azzal, hogy minden problémának, betegségnek megkeressük a gyökerét, feltárjuk, hogy mi ezzel a tennivalónk. Minden problémát és betegséget azért kapunk, hogy tanuljunk belőle, és rájöjjünk, mi az, amiben változnunk kell.

Ezt úgy kell elképzelni, mint egy pszichológia tanácsadást?
Alapvetően igen, de az a jelentős különbség, hogy mi a gyógyításban a tudat alatti szinteken dolgozunk – ami sokkal nagyobb, mint a tudatos részünk –, ahol a problémák valódi gyökerei találhatók meg. Azonban ezekhez a részekhez nem olyan egyszerű a hozzáférés, mint a tudatos elméhez, ebben segít nekünk a Spirituális Választerápia. Ilyenkor én tanácsot adok, megmondom, hogy a lelkük, a szívük mi felé szeretne menni, s ha meghallják ezek hangját, akkor a pácienseknek szabad akaratukból kell megtenniük a szükséges lépéseket. Mivel hozzám azok jönnek el általában, akik már nyitottak a változásra, ezért ez a változtatás a számukra már nem okoz nehézséget, s így képesek elindulni a gyógyulás felé vezető úton. Mindenki tisztítható, gyógyítható, s én mindenkinek elmondom azt, amit neki hallania kell, de hogy a változás mennyi idő alatt következik majd be, az már az egyén felelőssége is.

Nagyon érdekes ez az egész SVT technika, de az is, ahogy ön ezzel a dologgal először találkozott.
Igen az, hiszen egy olyan véletlen által, ami szintén osztálytárshoz köthető. Peller Anna említette 2012 környékén, hogy a húga – Mariannka – megtanult valami „ingázást.” Én erre felkaptam a fejem, elmentem a húgához, s mivel nagyon meggyőző volt, amit akkor ott láttam, gondoltam, hogy valamikor majd egyszer én is megtanulom. Erre másfél évvel később került sor, az Anna által említett ingázás, pedig arra utalt, hogy az SVT-ben ingával dolgozunk.

A színészet és az SVT életének két fontos szegmense, de mennyire lehet őket összeegyeztetni?
Úgy érzem, hogy abszolút, sőt látom magam mindkettőben a jövőben is. Úgy érzem, hogy minden művész, amikor alkot – s ebbe a körbe sorolom természetesen az előadóművészt is – akkor az intuíciójából merít, valami magasabb síkról hoz le valamit. Én a színpadon is úgy képzelem el magam, mint valaki, akinek az a feladata, hogy szeretetet közvetítsen a nézők, az emberek felé.
Visszatekintve a pályafutásomra esetleg tagadhatatlanul sok mindent kihagytam, amikor elmentem Magyarországról, de ha azt hagytam volna ki, amit átéltem külföldi élményekként, akkor azt hiszem, az sokkal rosszabb lett volna, akkor ma sokkal szegényebb lennék. Nem szoktam semmit megbánni, s minden pontosan úgy történt, ahogy annak történnie kellett.
Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett