“Egy lángot adok, ápold, add tovább (…) és gondozd híven.”

Reményik Sándor szavai jutnak eszembe összegzőként nagytatám zenetörténeti tevékenységéről, valamint az ebből fakadó epizódokra bontott ismeretterjesztő sorozatom mögött lüktető mozgatórukról.

Ezeket a zenei miniportrékat igazából vele kellet volna kezdenem. Nem könnyű feladat számomra ezt a soron következő epizódot megírni, hisz majd kilenc évtizedes pályafutását és életművét nem lehet pár sorban pontosan összegezni, sorjázni. Röviden viszont meg kell próbálkoznom ezzel, hogy megemlítsek párat a fontosabb tudnivalókról. A példakép “nagytatán túl” egy életen át tartó alázatos, zenei munkássága nem csupán egyedi városunk történelmében, de ugyanakkor megkerülhetetlen is.

Thurzó Sándor (1920-2009)

Thurzó József és Thurzóné Gonda Teréz második gyermeke a négyből (József, Sándor, Károly, Irma).  A zenére való hajlamot a négy gyermek közül csak ő örökölte.

Thurzó Sándor 1920. március 17-én született, egyszerű munkáscsalád gyermekeként. Felesége, született Tyukodi Margit (Nagyvárad, 1921. szeptember 16. – 2002. december 21.), akivel 1942. július 20-án mondta ki az egy életre szóló igent, s házasodtak össze Nagyváradon, a váradréti református templomban. Nagyanyám egyébként ének-, de gobelinművész is volt, helyi viszonylatban több mint kétszáz bemutató fűződik nevéhez. Házasságukból két gyermekük született: 1943. november 14-én Sándor József, brácsaművész és 1945. december 30-án Margit Terézia, fogtechnikus, aki fuvolázni, zongorázni is tanult.

Akkoriban a nagyváradi zenei életnek számos kiválósága élt és alkotott. Kitűnő zenei szaktekintélyek munkálkodtak a szakma területén. A család jó barátja, Weisz Sámuel hegedűművész és zenetanár, ismerve az anyagi nehézségekkel küszködő négygyermekes apa óhaját, és a kiskorú fiúcska ambícióit, elvállalta ingyen Sándor fiuk hegedűtanítását.

Miután véget ért a világgazdasági válság az 1930-as évek elején, s a fiatal hegedűs már a Bach-szonátákat, partitúrákat, a virtuóz Ysaye-szonátákat, Paganini 24. Capriccióját is játszotta, a város zenei szaktekintélyeinek unszolására, meghallgatásra felvitték Budapestre, a kor egyik legtekintélyesebb professzorához, hegedűvirtuózához, a zeneszerző Hubay Jenőhöz. Nagy jövőt jósolt az ifjú nagyváradi fiatalnak, aki néhány alkalommal magánórákon vett részt. 1937-ben meghalt Hubay Jenő és félbemaradt a tanulás, pedig már a zeneakadémiai előkészítők is elkezdődtek. A második világháborút megelőző időkben már nehéz volt a határátlépés, majd le is zárult, így a tanulás folyamata megszakadt, majd Nagyváradra megérkezett a bécsi Zeneakadémiáról az ifjú hegedűvirtuóz, Breuer Oszkár, akivel szoros barátság alakult ki. A két világháború között a Nagyváradi Filharmonikus Társaság zenekarát Macalik Alfréd polihisztor vezette (festőművész, nagybőgős, gordonkás, zongorista és zeneszerző egyszemélyben). Breuer Oszkár a zenekar hangversenymestere lett és több alkalommal már Thurzó Sándor is besegítőként ismerkedett a zenekari munka szépségeivel. A világháborút, mint a helyi zenés színház koncertmestere és a Filharmóniai Társaság egyik hangversenymestereként élte át.

A második világháború után, az újra Romániához visszacsatolt Nagyváradon nehéz volt az élet. A zenei mozgalom új alapokon folytatódott. Sokáig nem kaptak a zenekari tagok fizetést, hanem ők adtak tagsági díjat. Elérkezett az erőszakos államosítások időszaka, amit az 1887 őszétől működő Filharmonikus Társaságot is elérte. 1949-ben állami fennhatóság alá került, melynek első vezetője és karmestere Romulus Botto zeneszerző lett. A sokoldalú szervező zseni néhány évig volt az intézmény élén, aki hatvantagú zenekart és nyolcvantagú énekkart irányított kitűnő érzékkel és szakmai rátermettséggel. Művészeti bizottság intézte a műsorok összeállítását és a neves művészek meghívásait. Ennek a bizottságnak volt az egyik mozgató rugója, (Breuer) Boda Oszkár mellett, Thurzó Sándor, a nagytatám.

1941-56 között már a Nagyváradi Színház zenekarának koncertmestere, 1949-56-ig pedig az államosított Filharmónia koncertmester-helyettese, művészeti titkára, ő volt az, aki a kollegáinak – nagymamámmal közösen – több mint 35 ezer oldalnyi kottát másolt kézzel, gyertyafénynél – hogy enyhítse a zenekar kiadását. Ezen példányokból még most is vannak a filharmónia kottatárában. 

Szalay Stefánia – a Bartók növendék – mások mellett úgyszintén nagy lelkesedéssel támogatta az általa folytatott elmélyült muzikológiai ügybuzgóságot, gyűjtést és rendszerezést. Rengeteg időt és pénzt fektetett a Nagyváraddal kapcsolatos zenei dokumentumok, tárgyak, relikviák beszerzésére, megvásárlására. Munkaerejét egész életében a zenének szentelte. A nagyváradi zenei élet továbbéltetőjévé vált. Értéket képviselt egy értékvesztett világban. Közel 80 év komoly munkája révén egy unikumnak számító várostörténeti dokumentumtárat hozott létre, ezzel pedig a Thurzó család az egyetlen Nagyvárad eddigi történelmében, amely rendelkezik a város klasszikus zenei életének teljes archívumával, amely 13 különálló rendszerben és kritérium alapján van lebontva. Dokumentációs adattáruk jelen pillanatban 1760-tól kezdve 17.429 epizódot rögzített, amely napjainkban is természetesen növekszik. Harminc másodlagos forrást tartunk számon 1199-ig visszatekintve. 174 helyi zeneszerzőről van kimutatásunk, valamit több ezer előadóról. Mind a 238 helyszínt ismerjük, ahol 1199-től napjainkig bárhol is ismert valamilyen komolyzenei tevékenység volt. Tárgyi anyagok birtokában is vagyunk (hangszerek, dokumentumok, kották, jegyzetek, levelek, kéziratok, több ezer dokumentumnak számitó fénykép, stb.).  Egy értékrendszer kialakítása következetes és fáradságos munka, mert az egymagában értékmentés is. Nagytatám hitt a világ megválthatóságában. Sok mindennek ő tette le az alapját Nagyváradon. Alapos, tudományos kutatómunka jellemezte életének minden pillanatát. Kodály Zoltán halála után néhány héttel, egy nagy csokor virággal tisztelte meg a még friss hantolású sírt. Akkor erősödött meg elhatározásában, hogy értékmentő tevékenysége fontos. Munkássága, feltáró kutatásai révén Nagyvárad bekerülhetett az egyetemes zenetudomány vérkeringésébe. Ámbár zenetörténészi tevékenysége nagy nemzetközi sikerekkel járt, ő egy szerény, halk szavú zenetudós maradt, aki lelki értékeivel dominált, de időtálló üzeneteit így is meghallották.

Nagytatám nagyszámú zenei vonatkozású cikk és tanulmányok szerzője lett külföldön is. Írásai tudományos jellegűek voltak. Több újság, folyóirat adta ki írásait (pl. Fáklya, Művelődés, Előre, Zenetudományi Írások, Ţara Crişurilor, Bihari Napló, Reggeli Újság, stb.)

Thurzó Sándor: Bartók Nagyváradon a helyi sajtó tükrében

http://thurzozoltan.com/konyvek/bartok-nagyvaradon-a-helyi-sajto-tukreben/

Az új, tudásalapú társadalomban egyre nagyobb szerephez jut az ismeretekhez való hozzáférés, az (új,) érdekes információk megszerzése. Az emberi történelem folyamán felhalmozott műveltség, polgári tudás egyik időtálló “hordozói” maguk a könyvek, valamint az ezekben felhalmozott tudás, amely jelentős mértékben alakítja a lélek érzékenységét. Természetesen ez ugyanúgy igaz a kottákra is.

A könyv olyan az olvasónak, mint egy partitúra a zenésznek. Ha nem értőn olvas, hanem csak felszínesen, akkor a könyv csak betűk sokasága, akár a laikusnak a hangok kusza halmaza. Azonban az érdeklődő és fogékony ember számára megmutatja a benne rejlő “kincseket”, ahogy a zenésznek a hangok logikus összefüggéseit, harmóniáját.

Thurzó Sándor az évek alatt 24 zeneszerzőnek 57 szerzői estet rendezett. Lelkesen szervezte a koncerteket/fesztiválokat, és több mint 3 ezer zenemű (!) nagyváradi bemutatója is nevéhez fűződik. Néhány kamaraegyüttes létrejötténél és elindításánál is bábáskodott.

Nagyváradon több mint kétszáz évig állandó operatársulat működött, ami a Ghibu-féle kulturális megszorítások hatására, a trianoni diktátum után megszűnt, majd sok próbálkozás volt, de ezután állandó operatársulat már nem jött létre. Ennek több oka volt és van napjainkig is. Ezt az áldatlan állapotot próbálta nagytatám megállítani.  Azon munkálkodott, hogy Váradon megteremtsen egy állandó kamaraopera-társulatot, amely a ’70-es, ’80-as években rendkívüli kihívásnak számított- Végül sikerült egy elismert  magán-kamaraopera társaságot alapítania, amelynek fellépéseket szervezett és 15 éven át irányított, az 1989-es rendszerváltozásig. Az “események” után sok énekes a kolozsvári, budapesti vagy bécsi operához szerződött, így az itteni társulat megszűnt. Nagymamámmal közösen (Thurzóné-Tyukodi Margit) készítették el a kosztümöket, vásárolták meg az anyagot a szereplők felöltöztetéséhez és ők is tárolták otthonukban mindezeket. A Megéneklünk Románia egyik fesztiválján az együttes első díjban részesült a Doru Popovici: Interogatorul din zor című kétszemélyes kisopera előadásával.

1956-59 között a nagyváradi Bábszínház zenei vezetője/zenei igazgatója is volt, ahol zenés bábdarabok mellett, nagy sikerrel színre vitte a Pergolesi: La serva padrona (Az úrhatnám szolgáló) kisoperát és kamaraegyüttest is szervezett hozzá (vonósnégyes és zongora). Ekkor került oda Dankó János zongorista, zeneszerző, akinek nagytatám volt a mentora. Az egyik nemzetközi bábfesztiválon és versenyen, Konstancán, első díjat is kaptak.

Nagyvárad zenei múltjának fáradhatatlan kutatója és gyűjtője volt. Családja és a zene volt az élete. Két gyermeke született: József és Margit Munkássága elismeréseként számos oklevelet, emlékplakettet kapott. Elhunyta után utcát is elneveztek Nagyváradon személyéről.

Egy város igazi fokmérője a kultúrában rejlik. “A város értékét a kulturális múltja-jelene teszi mértékadóvá” – vallotta többek közt nagytatám.

“Brevis a natura nobis vita data est: at memoria bene redditae viae sempiterna” (Rövid életet adott nekünk a természet, de a jól eltöltött életnek emléke örök).

Ovidiust idézve: “Non opus est verbis, credite rebus!” (Nincs szükség szavakra, higgyetek a tényeknek!)

Folyt. köv

Thurzó Zoltán