Érdekes egybeesés számomra, hogy születésem éve megegyezik nagytatám azon zenetudományi publikálásával, amely első alkalommal dolgozta fel egyetlen tanulmányba sűrítve a nagyváradi éneklőkanonokok történetét. Természetesen az évek folyamán írt addig is cikkeket erről, de felkérésre ilyen kompakt formában akkor jelentette meg egy akkor forradalminak tekinthető romániai magyar zenetudományi kiadványsorozat egyik kötetében, a “Zenetudományi írások”-ban. Az első romániai magyar nyelvű zenetudományos kutatás eredményeit összegező kiadványsorozat összesen öt kötetet élt meg: első kötete 1977-ben, az utolsó, azaz 5. kötete 1999-ben jelent meg. Azt lehet tudni erről a sorozatról, hogy szándékosan “háromévenkénti megjelenése minden publikálónak időt biztosított az alapos munkára, rendszeres kutatásra serkentette a tanulmányok szerzőit, ugyanakkor szakmailag is igényes publikációs fórumként bizalmat szavazott a fiataloknak, illetve a kevésbé ismert kutatóknak is. A romániai magyar nyelvű zenetudományosság kollektív publikációs fórumának számított, hiszen köteteiben kaptak helyet olyan tanulmányok is, amelyek magyar nyelvű zenei szaklap hiányában, szakmai jellegüknél, illetve terjedelmüknél fogva nem kerülhettek volna be magyar művelődési és irodalmi folyóiratokba.”

Nagytatám a sorozat harmadik kiadványában, 1983-ban jelentette meg azt a tanulmányát, amelyet most ismételten közzéteszek számotokra.

Thurzó Sándor: Nagyváradi éneklőkanonokok (1199—1557)

Nagyvárad zeneéletének kezdetei a messzi középkorig visszanyomozhatók. Mindmáig fennmaradtak azok a jelentős írott dokumentumok, amelyekből kiderül: már a XII. században európai szintű zeneművészet virágzott Nagyváradon. Művelői-fejlesztői — mint kontinensünk sok korabeli országában — a katolikus egyház keretében tevékenykedő káptani iskolák buzgó „cantorai” voltak. E tisztség jelentős egyházi méltó­ságnak számított: a cantorok főleg kanonokok soraiból kerültek ki, bár az is előfordult, hogy nem voltak kanonokok. Ez azonban nem korlátozta művészi és pedagógiai hatáskörüket, csupán a javadalmazás terén voltak különbségek.

A cantorok – tulajdonképpen éneklőkanonokok – hatásköre átfogta a zeneoktatás elméleti és gyakorlati oldalát, valamint a zenei élet szer­zésével együttjáró tevékenységi területeket. Hivatásukat ezért nem is gyakorolhatták segítség nélkül, inkább szerveztek, irányítottak; a felelőségteljes gyakorlati zenei munkát voltaképpen helyetteseik, a succesorok végezték.

Művelődéstörténetünk felbecsülhetetlen értékű dokumentuma a híres jegyzőkönyv, a XIII. század első évtizedeinek jogi, társadalmi és kulturális eseményeit rögzítő latin nyelvű Váradi Regestrum, illetőleg a vá­radi káptalan statutumai (1208 – 1235, 1374).  Ez utóbbi forrásban olvas­hatók a cantor jogai és kötelességei: a cantor a káptalan rangfokozatai között a személyes képzettséghez kötött második helyet foglalta el, vagyis mindjárt a lector (olvasókanonok, a káptalani iskola vezetője) után következett, a prépost mellett, a kórus jobb oldalán foglalt helyet.

Legfontosabb feladata a zenei gyakorlat szakszerű irányítása a hivatalos liturgikus kórusban (divinum officium).

A nagytemplomban úgy kellett vezetnie az éneket, hogy: „tapintatosságból és gondosságból a hallgaitóban és éneklőben valósággal gyarapodjanak az áhítat és buzgóság gyümölcsei, mert (mint mondják) mikor a síma hangot keresik, a jó életet elvesztik, és: a cantor Istent csak bosszantja, mikor a népet hangjával szórakoztatja, és ismét: mit ér a hang édessége, ha nincs a szívnek édessége? így: hajlítsd a hangodat és hajlítsd az akaratodat, vagy: ügyelj a hangok összhangjára, vigyázz az erkölcs egységére, hogy egy szjv és lélek legyünk felebarátainkkal Krisztus által, Istennel akaratunk által, mesterünkkel engedelemességünk által“.

(Legány Dezső: A magyar zene krónikája, Bp.1962, 18.oldal)

folyt.köv.
Thurzó Zoltán