Íme, az 1983-ban kiadott tanulmány utolsó része a nagyváradi éneklőkanonokokról.

A középkori Várad éneklőkananokjainak sorát Kamanczy Gergely mester nevével zárjuk, aki 1555-től 1557-ig állt a zene szolgálatában. Valószínűleg a Szent István káptalanból lépett előre, hol 1539-ben mint kanonokkal találkozunk vele. Az 1556-1557-i váradi ostrom szenvedéseinek, s az ostromot már megelőző politikai zavarok sanyarúságainak egyik osztályosa. Midőn mindinkább világosabb lett, hogy a Zápolyai-párt Ferdinándtól elszakadni, s Izabella királynét és fiát a török sege­delmével visszahíni fogja: a Ferdinánd-pártiak, hogy a hazának új kettészakadását megakadályozzák, még egy utolsó kísérletre határozták el magukat. Négytagú követséget indítanak Ferdinándhoz, hogy vagy véd­je meg őket Izabella, s a török ellenében, vagy pedig oldja fel őket hűségi esküjük alól. E követség egyik tagja Kamanczy Gergely volt. A követek, mint az egykorú Forgách váradi püspök írja, csak szép szava­kat nyertek, s Várad Izabella hatalmába jutott.”  Kamainczy 1557 után a Dunántúlra távozott, s három év múlva, 1560-ban csornai prépost, s Ferdinánd király káplánja lett, de emellett még mindig váradi éneklőkanonoknak írta és íratta magát.

A váradi éneklőkanonokok névsorával három és fél évszázados tör­ténelmi időszakot fogtunk át: 1199-től 1557-ig. Rendkívüli zenetörténeti jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy a viharos események szabdalta korszakban lényegében törésmentesen folyt az intézményesített, módszeres zeneoktatás. Ez a sajátos zenei oktató-nevelő munka – mint minden kulturális megnyilvánulás a középkorban – egyházi tevékeny­ség volt, de hatott az általános zenei művelődésre, a középkori Nagyvá­rad zenei életére is. Feltételezhető, hogy a püspökség, és a káptalan ze­nei munkájában az ismert európai vonások mellett sajátos helyi vo­natkozások is jelentkeztek. A kialakult nagyváradi egyházzenei élet időtállónak bizonyult az évszázadok folyamán. Hogy ez mennyire így volt, elég ha Luxemburgi Zsigmond német-római császár és királyra gondolunk (1368-1437), aki Váradon temetkezett és végrendeletében megparancsolta, hogy a székesegyházban az ott nyugvó fejedelmekért éjjel-nappali zsoltárokat és himnuszokat énekeltessenek. Az énekkar létszámát nem ismerjük, de elképzelhető, hogy jelentősnek kellett len­nie, ha ekkora művészi feladat elvégzésére alkalmasnak minősítették.

Álljon itt az éneklőkanonokok névsora – időrendben: M (1199), Valerian (1212), Mihály (1212), Iván (1260 – 1279), János (1281 – 1282), Iván (1284 -1288), Ivánka (1291), Iván (1294), Csanád (1295 – 1322, megszakításokkal), Miklós (1306), Jakab (1318), Bátori András – Iván (1319), Pál (1320), Bátori András (1321), Miklós (1325 – 1329), Kálmán herceg (1332 – 1335), Jakab – succentor (1332 – 1337), Philippus (1343), Jakab – succentor (1344), Gergely fia László (1346 – 1358), György (1366), István (1367 – 1369), Kárász Bereczk (1369 – 1371), Jakab fia Jakab (1373?), István (1384), Domokos (1395), Lukács (1396 – 1403?), Jakab (1405 – 1406), Dionysius (1405 – 1427), Miklós (1407), András (1408 – 1421), Miklós (1422 – 1424), Miklós fia Antal (1428 – 1433), Pál (1435 – 1438), Gál (1439 – 1443), Péter fia Gulay Miklós (1443 – 1459), Imre (1472), Márton (1472 – 1476), András (1478), Farkas Bálint (1481 – 1483), Hertgfi Miklós (1487 – 1489), Mihály (1503 – 1510), Szászvárosi Miklós 1522 – 1524, Albertus (1525 – 1549), Mátyás (1529), Zágrábi (Olasz) Mátyás (1531), Szegedy Bertalan (1553), Albertus de Válaszuth (1554), Kamanczy Gergely (1555 – 1557).

Egy eléggé hosszú idő után (1983), most ismételten közzétett tanulmány mind a hat részre bontott epizódjai ezzel a végéhez értek. A jövő héten további érdekességekkel folytatjuk majd zenei utazásunkat.

Thurzó Zoltán