Egy olyan történelmi magyar város életében mint amilyen Nagyvárad, az évszázadokon átívelő kulturális területeken addig elért sikeres eredmények azok, amelyek napjaikban is rendkívüli fontossággal bírnak.

Nagyváradon az egyház, lehetőségeihez mérten mindent megtett a zeneművészeti élet fejlődéséért, és korlátlan anyagi támogatásával európai viszonylatokban is jelentős eredményeket is fel tudott mutatni. Az is igaz, hogy a szerteágazó művészeti irányzatok képviselőinek mecenatúrája egyfajta kulturális nyitottságra törekvő lehetőséget is megfogalmazott, hiszen akkoriban mindezek a tevékenységek a katolikus egyház elképzeléseivel szorosan összefüggtek. A kölcsönös tiszteleten és partnerségen nyugvó termékeny kapcsolat mindkét fél részéről összeegyeztethető volt az egyházi/világi gondolkodással, emiatt minden feltétel adott volt, hogy szellemileg a legmagasabb szinteken alkothassanak.

De a világ sokat változott (mint ahogyan azt az előző cikkemben is olvashatták a kedves olvasók), és a társadalmi metamorfózisban résztvevő egyház kénytelen volt átértékelni a prioritásait. Ez a megállíthatatlan állapot sokszor belső vitákat keltett az egyházon belüli méltóságok között, akik szép lassan visszahúzódtak a szerteágazó mecénási szerepvállalásuktól.

Az olyan komoly szellemi/anyagi befektetéseket igénylő művészi elképzelések (pld. a 34 tagú püspöki zenekar, a folytonos színházi- és operaelőadások, a festészet támogatása, az irodalmi körök működtetése, és a komoly építészeti beruházások, stb.), amelyeket akkoriban csak a püspökök, bárók, grófok engedhettek meg maguknak – hamarosan eltűnnek, valami egészen mássá alakulnak át, vagy épp adott pontokon megálltak.

A XIX.-XX. században városunkban élő és alkotó művészeknek gondtalan művészi kibontakozása a szponzori támogatásoknak hiányából fakadóan (amely addig az egyházi, és nemesi személyiségek támogatásával történhetett meg) alapjaiban rengett meg.

Gyakorlatilag pár évtized alatt “kihalt” körülöttük az a művészetpártoló réteg (a kultúrát igénylő és pártoló egyházi vezetők, az arisztokraták, a kellő társadalmi ranggal rendelkező tehetős történelmi családoknak képviselői, a régi koroknak államférfijai), akiknek igenis fontos volt önzetlenül támogatni a kimagasló alkotó-szellemiséggel megáldott alkotókat, tevékenykedjenek azok a művészetek bármely ágában is.  Ameddig minden “háttér” adott volt, addig a legjobb környezetben tudtak a zeneszerzők és az előadók alkotni. Amikor a támogatók eltűntek, akkor a kialakult új állapotok miatt a művészeknek számukra ismeretlen kihívásokkal kellett megküzdeniük.

A családom birtokában levő kimutatásban az addigi grandiózus zenei műsorok (szimfonikus művek, versenyművek, oratóriumok, operák, stb.) rendszerint egy egyházi méltóság, vagy egy arisztokrata neve mellett olvashatóak. Innentől kezdve viszont (összesen 208 nagyváradi hangversenyt érintve 1788-tól 1862. október 21.-ig) maguk a leleményesebb és kreatívabb képességekkel rendelkező muzsikusok, vagy épp politikai javaslatokra (érdekek mentén) a város zenei életében addig teljesen ismeretlen nevű koncert- és hangversenyszervezők veszik át a helyüket. Meghívásukra Nagyváradon hosszabb ideig elsősorban vendégelőadások, egyéni-, valamint pár fellépőt igénylő produkciók lesznek jellemzők.

A helyi művészeknek is pillanatok alatt megváltoztatta az életterét az egyre politikaközpontúbb gondolkodásmód. Mindeközben az új tendenciák és kihívások okozta lépéshátrányban szenvedő sikeres-, és sikertelen életutakat bejárt nagyváradi muzsikusokról is tudomásunk van. Voltak olyan művészek, akik az egyéni túléléseikkel lettek elfoglalva, de mindeközben: az alkotói szabadságról, az új idők hozta alkalmazkodási készségekről, a jövőbeli támogatások mikéntjeiről és miértjeiről, a külső befolyások mértékeiről, a cenzúra-öncenzúra kérdésköréről, a hatalmon lévők befolyásáról, a művészi kiszolgáltatottságukról, a társadalmi struktúrák változásáról elmélkedtek.

Mindezek a kényszerhelyzetek újabb egyéni szálak mentén emeltek alkotó művészeket a nagyváradi zenei élet palettájának sakktáblájára, vagy épp ütöttek le onnan végérvényesen.

Folyt.köv.

Thurzó Zoltán