Bármilyen megközelítéséből is tekintünk a magyar történelemre, Nagyvárad mindig fontos helyet foglal el benne. Az elmúlt hetekben megtudhattuk, hogy a bihari dioecesis egyike volt az I. István magyar király alatt (1001-1038) alapított tíz katolikus püspökségnek. Viszont az egyházakra vonatkozó, és a zenei életet is megalapozó törvénykezések, rendeletek, és cikkelyek, az ismétlődő pogány felkelések (1046, 1061) miatt csak I. László uralma (1077-1095) idején szilárdulhadtak meg. Az invesztitúraharcok – a pápa és a világi uralkodók között a teljes hatalom gyakorlásáért, és ezen belül a püspökök kinevezésének teljes körű jogaiért – István király halála után bontakoztak ki. A két tábor harminckilenc éves harcának I. László uralomra kerülése vetett véget, aki bár a pápa egyes törvénykezéseivel nem értett egyet, de mégis az ő pártjára állt – és ezzel minden eldőlt. István király kezdeti fontos egyházszervező munkáját követve utóda is szerepet vállalt az egyházmegyék további kialakításában. Többek közt államalapító elődjétől főpapállítási jogokat is örökölt, s emiatt több esetben magával VII. Gergely pápával is összetűzésbe keveredett.

VII. Gergely pápa 1079. március 21-i levelében Lászlót a magyarok királyának nevezi. Ez a cím ebben az időben a pápától csak akkor járt, ha a címzett már megkoronázott uralkodó volt. Négy évvel később a VII. Gergely általános, és azonnali érvénnyel elrendelte, hogy szentek gyanánt kell tisztelni azokat (valamint “testeiket fölemelni”), akik annak idején a Magyar királyság egységének érdekében “a keresztény hit magvait” elhintették. László királyunk gyorsan érvényesítve a rendeletet, kezdeményezte a magyar nemzet, és az egyház szolgálatát szem előtt tartva a következő lépéseket: 1083-ban saját nemzetéből (ami akkortájt eléggé ritka volt) adott szent példaképeket a magyar népnek: júliusban szentté avatta Zoerárd-András és Benedek zoborhegyi remetét, majd Gellért püspököt, augusztus 20-án István királyt, november 5-én pedig Imre herceget.  Ezzel többszörösen jót tett a Magyar Királyságnak, mert kanonizálási lépéseivel erősíteni tudta külpolitikai elgondolását, miszerint országa önálló szentjei révén méltó hely illeti meg a keresztény államok közösségében. Mindezeket a szenteket meg is kellett énekelni az egyházi szertartásokon is, amelyekre hamarosan vissza is térünk.

Egyre nővekvő katolikus egyházi befolyás.

Az egyház és a papság az uralkodóktól kapott támogatások és kiváltságok által egyre nagyobb befolyást gyakorolhatott – és akartak is gyakorolni – a nép körében, s ezáltal komoly politikai súlyra tettek szert. Annyira gyorsan jutottak kiváltságokhoz, hogy amikor például 1192-ben László királyt szentté avatták, már az ország teljes földterületének mintegy 10%-a különféle egyházi intézmények tulajdonában volt. Szóval az önálló egyházszervezet kialakulásával egy folyamatosan megszilárduló intézményrendszer jöhetett létre, amely egyre komolyabb, és befolyásosabb tényezővé vált. Igazából ennek köszönhetjük a zenei nevelés fontosságának felismerését, az ismeretek oktatását, a nevelést, és ezek szervesen történő használatát is. A korabeli egyházi vezetők idővel rájöttek arra is, hogy nem csupán az uralkodókkal közösen tudnak részt venni az államigazgatásban, hanem önállóan is lehetnek a kor megkerülhetetlenül fontos szereplői. A középkori hétköznapi emberek életére is több esetben gyorsabban tudnak hatást gyakorolni, mint maga az állam. A hívők lelkét a vallás révén tudták ellenőrizni, és ezzel párhuzamosan az életüket is lehetséges volt részben birtokolniuk.

Az erkölcsi, és keresztény vallás megélését teljes mértékben az egyházi szertartások, és ünnepek biztosították, amelyeknek szerves részét képezték minden esetben a zenei szolgálatok is. Valamelyest a zenei kultúra ismerete és oktatása is a főpapi udvarokba centralizálódott, majd ezen a jelenség gyorsan országossá is vált. Ugyanez történt Várdon is. (Folyt.köv.)

Thurzó Zoltán