A Thurzó család zenei magángyűjteményére nem csupán úgy kell tekinteni mint egy olyan információs adattárra, ahol több ezer oldalnyi A4-es formátumban őrizzük és napjainkban is tovább vezetjük az eddig összegyűjtött 17.469 zenetörténeti epizódoknak összefoglalóját.  Az itt tárolt zenetörténeti tudnivalók ennél kompaktabb módon tudják ismertetni Nagyvárad több száz éves zenei életének érdekességeinek összességét az érdeklődők előtt. A fent említett gyűjteményünk több különálló rendszerben és kritérium alapján lebontott zenei adatok mellett (zenetudományi írások, plakátok, műsorok, beharangozók, újságcikkek, kritikák, stb.) további különlegességeket is rejtenek. Pontos ismeretünk van 1199-től: 174 helyi zeneszerzőről, több száz itt koncertező előadóról, mind a 241 helyszínt illetően ahol egészen napjainkig bárhol is komolyzenei tevékenység folyt. Ezeken felül továbbá egy olyan terjedelmes letétrendszer is birtokunkban van, amely 12 beépített hagyatéki anyagot, és közel 250 zenei relikviát, hangszereket, eredeti kéziratokat, leveleket, valamint kottákat is tartalmaz.

Pár zenetörténetileg is fontos információ

Patachich Ádám püspök 1760-1769 között egy egész korszakot határozott meg az általa idehozott zenei világnagyságokkal, valamint az Európa-szerte is híres 34 tagú nagyváradi püspöki zenekarával.A Michael Haydn-el való ideérkezésekor (1760. március 19.) váradi zenekarának szervezésére is megbízást adott a fiatal karmester-zeneszerzőnek, aki rövidesen megszervezte a püspöki zene- és énekkart, valamint a már addig is működő kamaraegyüttest is jelentősen kibővítette. Leszerződtette továbbá három muzsikus barátját is Nagyváradra: egy csellóst, egy klarinétost, és egy vadászkürtöst. Ezzel az volt a célja, hogy az itteni zenekart ezekkel a remek muzsikusokkal megerősítse, valamint az is, hogy a hangszeresek saját hangszereikkel is érkezvén egy ideig tovább erősítsék az akkori zenekarjuk hangszerparkját. M. Haydn távozását követően (1762), valamint két év “szünet” után Dittersdorf 1764 április 1-én nem csak Wenzel Pichl cseh származású zeneszerzővel érkezett Nagyváradra, hanem folytatva a már elkezdett zenekari élet szervezését, ő is további muzsikusokat szerződtetett le. Így találkozhatunk ezekkel a nevekkel a korabeli jegyzetekben: Stza – fuvola, Pohl és Stadler – oboák, Fournier – klarinét,  Olivia és Pauer – kürtök, Michael – csemballó, Fuchs – hegedű, Himmelbauer – cselló, Pichelberger – nagybőgő.

Érdekesség

A mélyhegedű a vonós hangszercsalád  második legkisebb tagja a hegedű után, utána következik a cselló, és a nagybőgő. A mélyhegedű “lassan de biztosan” az akkoriban kialakuló európai zenekari hangszeres zene egyik alapjává vált, valamint a kvartettek és vonóstriók belső szólamainak avatott megszólaltatója lett. Nélkülözhetetlenné vált a dallammozgások és a harmóniai különlegességek érzékeltetésének terén is.

A mélyhegedű története

Nagytatám egész életében kiemelt fontosságot tulajdonított mindennek, amely Nagyváradhoz volt köthető. Ez a hangszer nagy bizonyossággal egyike azon mélyhegedűknek, amely a korabeli  34 tagú nagyváradi püspöki zenekarban is aktívan használtak, és egyben Fuchs személyes tulajdona volt. Ezt azért fontos kiemelni, mert még ha lett is volna rá lehetőségük, de az akkori európai muzsikusok abban korban sem kölcsönözték és használták váltogatva a saját hangszereiket a munkaadójuk révén adandó hangszerekkel. (Jelen esetben saját hangszereiket a püspöki zenekar hangszerparkjában levő hangszerekkel.) Annak idején is inkább sokan a saját hangszereiken szolgálták a muzsikát épp ott, ahol adott időre szerződtetve voltak. Ez nagyon sok helyen a világban napjaikban is ugyanígy van.

Az, hogy miként került a Thurzó család birtokába ez a hangszer, annak izgalmas története még 1965-ben kezdődött el.

Érdekesség:

Amikor Fuchs-ot Dittersdorf javaslatára a zenekarban hegedűművészi minősítésben szerződtették Nagyváradra, ő nem csupán saját hegedűjével, hanem saját mélyhegedűjével is érkezett. Mivelhogy ezen a hangszeren is nagyon jól tudott játszani, ezt az ismeretét is ki tudták használni – Dittersdorffal közösen – a későbbiekben. Egy logikai következtetésből azt is feltételezhetjük, hogy muzsikusi tevékenysége többrétű lehetett, mivelhogy adott esetekben erősíthette a zenekar mélyhegedűs csoportját is – ha a zenei igény úgy hozta. (Tudni kell, hogy minden jó mélyhegedűs elsőnek hegedülni tanul,, és tanulmányaik során válthat át (ha szeretne) erre a hangszerre, amikor már nagyobb a keze, hosszabbak a karjai, edzettebbek az újjai, valamint a vállak is erősebbek a hangszer megtartásához.)

Zenei helytörténészként és muzikológus kutatóként nagytatám a romániai kommunizmus sötét éveiben is (mivelhogy nagyon sokszor behívatták – magyarként – a Szekuritátéra tevékenységét illetően a gyakran behívták vallatásra, így sokszor keserves napok/hetek szomorították értékes munkáját és életét), szerencsére szorosan kapcsolatot tudott tartani szerte a világban sok más zenekutató kollégájával, legfőképpen levelezések formájában. Az egyik ilyen levélváltás alkalmával említette neki egyik berlini muzikólógus barátja, hogy ő ismer egy olyan személyt, aki viszont ismer egy olyan komoly muzsikust, aki azt állítja, hogy potom pénzekért régebben családjának birtokába jutott Fuchs személyes dolgainak egy része.

A levelező kolléga elmondta nagytatámnak, hogy kivel vegye fel a kapcsolatot ha esetleg érdekli az előkerült muzsikus dolgai, mert hátha tud valami Nagyváraddal kapcsolatos érdemleges információval is segíteni. A legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy egy tipp mentén adandó kapcsolatfelvétellel milyen komoly, és évekig tartó párbeszédbe fog “belefutni”. Kiderült, hogy egy aktív mélyhegedűsről volt szó – aki tényleg sok érdekesség mellett – hosszú évekig játszott is ezen a hangszeren (mert annyira megkedvelte, de hangszercsere okán akkorra már csak szekrényének mélyén tartotta azt). Ahogy egyre többet tudott meg Nagyvárad zenei életével kapcsolatban, egyik beszélgetésük alkalmával felajánlotta, hogy ha nagytatám szeretné, akkor eladná neki ezt a hangszert. Nagytatám elsősorban nagymamám tanácsát kérte ki az adandó ajánlat miatt, mivelhogy eleinte nem volt szándékában megvásárolni a hangszert, mert elegendőnek találta a kapott értékes információkat is. Nagymamám támogató gondolata viszont eredményesnek bizonyult, és két év elteltével indultak el kettejük között a hangszer megszerzésére irányuló komoly tárgyalások. A szálak, és az utazási lehetőségek egyhamar Budapestre vezették mindkét fél útját, ahol ismét találkozott a tulajdonos a zenekutatóval. A hangszer is előkerült az asztalnál, amely viszonylag jó állapotban pihent több évtizeden át egy ruhásszekrényben, annak ellenére hogy minden történelmének tudatában még sokáig aktívan játszottak rajta (ezért látható többek közt leszerelhető kiegészítő tartozék gyanánt a brácsa álltartója is.). Ez részben a rendkívül jó minőségének, részben pedig annak köszönhető, hogy ahhoz képest megfelelő körülmények között tárolták. Innentől kezdve ismételten további két évnyi egyezkedés kezdődött el közöttük, amelynek eredményeképpen nagytatám végül is 1969-ben vehette kezébe a mélyhegedűt hatalmas összeg, és komoly veríték árán megszerezve azt. Amikor nagytatám brácsaművész fiával együtt (nagybátyám, Thurzó Sándor József) együtt utaztak el ismételten szemügyre venni a hangszert és kicsit játszani is rajta, ez alkalommal akkor két hangszerkészítővel is alaposan átnézették.

Érdekesség:

Azt tudni kell, hogy ez a hangszer több mint 300 éves lehet, és rendelkezik egy jellegzetes gyártási jellemzővel. Az alapos megtekintést követően a hangszerkészítők azt mondták, hogy egy régi hangszerről van szó, és azt is elmondták, hogy szerintük egy Amati-modell kópiájának tűnik: tető és a hát tekintetében domborúbb mivolta révén, de más formabeli jellemzője, valamint hangszínét illetően is.

A hangszer készítőjének sajnos nem ismert a neve, mivelhogy sehol sincs feltüntetve ez a részlet a hangszeren/hangszerben. A hangszer törzse 38.5 cm, nyaka 27.5 cm, szélessége pedig 21.5 cm, a teste több helyen kopás nyomait mutatja. Az eladó átszámítva 9600 lejt kért ezért a mélyhegedűért. Az igényelt ár hatalmas volt akkori mértékkel is, mivelhogy Romániában 1969-ben hozzávetőlegesen 700-800 lej volt egy havi alapfizetés.

Nagytatám egész életében mindent megtett annak érdekében, hogy olyan fontos zenei tárgyak, relikviák, levelek, kéziratok ne kerüljenek el Nagyváradról/vagy épp kerüljenek vissza Nagyváradra – amelyeknek itt a helye ebben a városban. Életében volt egy nagy álma: létrehozni Nagyváradon egy olyan “Zenetörténeti Múzeumot és Zenei Adattárat”, amely egyedi lenne úgy a teljes magyar-, mint nemzetközi zenei köztudatban is. Életében sajnos ez nem sikerült. Hátha a jövőben majd én fogom tudni megvalósítani nagytatám ezen vágyát. Is.

Szóval ennek a hangszernek idén van kerek 50 éve, hogy 1968/69-től számítva története Nagyváradra hozta. És hogy miért nem tudott senki sem (vagy épp nagyon kevesen) erről a ritka hangszerről? Igazából nagytatám nyíltan erről nem is beszélt senkinek. Egyfelől érdemben errefelé kevesen figyeltek volna fel akkoriban, és amúgy is legfőképp irigykedést váltott volna ki sok ember részéről. Másfelől a kommunizmusban sem volt feltétlen az emberi egészségre jótékony hatással ilyen magyar vonatkozású dolgokról beszélni.

És miért fedtem most fel az egyik ilyen fontos hangszer létezését? Egyrészt a cikksorozat miatt, továbbá azért, mert most jöhetett el az ideje ennek a hangszernek és történetnek az emlékezetbeli és szakmai rehabilitálása.

Olvasatomban mesébe illő módon jutott a családunk birtokába ez a hangszer, amelyet azóta is széfben őrzünk, több más zenei relikvia mellett. Ennek a hangszernek valódiságát illetően a Thurzó család a jövőben nyitott lesz komoly bevizsgálásra is, ha megvalósíthatónak látja majd egy nagyváradi “Zenetörténeti Múzeum és Zenei Adattár” létrejöttét.

Ezekkel az ismeretekkel nemcsak a múltat tanulmányozhatjuk, hanem a jövőbe is tekinthetünk majd.

Thurzó Zoltán