A zene kialakulása, az első dallamok.

A középkorral egy új korszak kezdődött el Európában. Analógiák révén át kell még tekintenünk Várad korabeli zenei világát, mivel annak ellenére, hogy itt is minden zenei forma használatos volt, kevés dokumentum maradt fent a már korábban említett pusztítások miatt. Az európai kulturális vérkeringésébe a Magyar Királyság a kereszténység felvételével került be. A nyugati kereszténység zenéjének hatása a 11. századtól kezdve egyre erősebben érezhetővé vált Várdon is, a kolostorokban és az egyházi iskolákban már (Esztergom, Vác, Pannonhalma, Várad) rendszeresen tanították az egyházi énekeket.

Az egyszólamú zene, és a többszólamú zene kezdetei.

A zeneirodalomban talán az egyik leglátványosabb fejlődést a többszólamúság kialakulása körül láthatunk. A negyedik századtól az addig használt keresztény liturgia nyelve a görög helyett a latin lett. Az őskeresztények zenének csak az éneket tekintették, és csak akkor énekeltek, amikor az Istent dicsérték (viszont ez sem marad végig így). A korai középkor zenéje nagyobbrészt egyszólamú volt, a többszólamúság csak a XII. század körül alakult ki. A neumákkal történő szekvenciális éneklést (sequentia), az egyszólamú, valamint a gregorián éneklés váltotta fel. Merész újdonságnak számít a XII-XIII. században a kezdődő többszólamú komponálás, viszont ez volt a kor zenei fejlődésének íve.

Az egyházi zene fejlődésének irányító középpontja Róma lett. A katolikus egyház, és a vezető papság olyan dallamokat és énekes imaszövegeket vezetett be a gyakorlatba, amelyeket a vallási kultusznak, valamint a használt szertartásoknak megfelelőnek találtak. Az akkortájt használt dallamkincsek tekintetében két ismert fő forrásról beszélhetünk: a Bizánci központú görög egyházi énekekről (himnuszokról), valamint az ókori zsidó vallási liturgikus zenékről (zsoltárokról).

Két fontos énekformát kell még megemlítenem ezekből az időkből a már ismertetett neumák mellett: a szekvenciális éneklést (sequentia) és a tropust. Mindkét forma úgy jött létre, hogy a liturgikus dallamok hosszú melizmái alá szöveget szerkesztettek. Ezek is a neumákból fejlődtek ki, viszont a sequentia, mint műfaj, jelentősebbnek mutatkozott a tropusnál. (Sequentia volt a XII. századi ómagyar Mária Siralom is, amelynek eredeti címe: “Planctus ante nescia”) A szekvenciák idővel igencsak meggyarapodtak, de egyre több népi „profán” elem vegyült bele, amit a katolikus egyház nem nézett jó szemmel. Dallamaik miatt gyorsan elterjedtek, számuk megnőtt, helyenként több mint 100-at is énekeltek az egyházi év folyamán, ezért a XVI. században eltiltották éneklésüket, és csupán ötnek a használatát engedélyezték. Gyűjteménye a sequentarium, vagy prosarium. A tridenti zsinat (1545-1563) négyet tartott meg a mise szertartásrendjében, így manapság már csak öt szekvencia szerepel a napjainkban is használatos katolikus templomi szertartásban:  a húsvéti „Victimae paschali laudes” (szerzője Notker tanítványa: Wipo); a pünkösdi  „Veni sancte spiritus” (szerzője: Hermannus Contractus, viszont más kutatók szerint II. Róbert francia király kb. 1000-ben); az úrnapi „Lauda Sión Salvatorem” (szerzője: Aquinói Szent Tamás); a „Stabat mater” (szerzője: Jacopone da Todi) és végül a gyászmisék (rekviemek) „Gradualé”-jához: csatlakozó „Dies irae” (szerzője valószínűleg: Celanói Tamás). Ezt viszont 1972-ben kiiktatták. Ezekhez csatolták a későbbiekben (1727-ben) a hétfájdalmú Szűz Mária ünnepén énekelt “Stabat Mater Dolorosát”.

A szekvencia-ének is voltaképpen bizánci eredetű, de ezzel a gyorsan elterjedt és megkedvelt műformával mégis kiváló alkotóerejükről tettek tanúságot. Az egyszólamúságból a többszólamúságra való átmenetet először a szólamok kvart, kvint és oktáv együtthangzása jelentette. A XIV. században az egyház abszolút hatalma kicsit megingott, ennek hatására pedig a művészetek fokozatosan világiasodtak. A korábbi századok „névtelen” zenéivel szemben immár sok szerző pontos nevét is ismerjük, az alkotott műveik címeivel együtt.

I.Gergely pápa maradandó öröksége.

A középkori egyház hivatalos zenéje a gregorián ének volt, amely közel ezer évig szolgált az európai zene fejlődésének alapjául. Mindezek latin szöveggel énekelt, hangszeres kíséret nélküli, egyszólamú dallamok voltak a kezdetekben.

Nevét onnan kapta, hogy I. Gergely (Nagy Szent Gergely) pápa (590-604) elsőként rendszerezte / illetve az ő ideje alatt gyűjtötték, és írták le az akkor használatos énekek dallamgyűjteményét. A Biblia szövegének hangos felolvasásából származó zsoltárdallamokat, a liturgikus énekek és himnuszok dallamait, valamint a kolostorok zsolozsmáit tartalmazta ez a jelentős gyűjtemény. Gergely pápát természetesen nem zenei, hanem liturgikus szempontok vezethették, a megfelelő anyagot megtartatta, selejteztette amit kellett, és a hiányzókat pedig pótoltatta.

A gregorián dallamok két nagyobb csoportba rendeződnek: mise és zsolozsma. Európa több kolostorában (és pont emiatt gondolom úgy, hogy Váradon is) az a szokás alakult ki, hogy a gregorián dallam mellé kísérő szólamot kezdtek énekelni. Ekkor ez még nem jelentett többet, mint az egyes szólamok párhuzamos haladását egymás mellett, azonos távolságban. Ennek az énekesi gyakorlatnak a neve „parafonia” volt, és előadóit parafonistáknak nevezték. Feltehetően kvart, illetve kvint távolságban szólaltatták meg a kísérőszólamot. Közben a kolostorokban és a templomokban megjelent az orgona, amely alkalmas volt a két szólam összecsengésének tesztelésére is. Így viszont a többszólamúság (organum) megindításában is jelentősen közreműködött az orgona. Az európai többszólamúság erről a hangszerről kapta a nevét is, így lett organum elnevezésű ez az éneklési technika is, melynek három típusát különböztetjük meg: paralel (párhuzamos organum), szabad, és a melizmatikus organum. Bár a papok tiltották a hangszeren való játékot, valószínű, hogy a hangszeres zene már ekkor némi szerephez juthatott.

Thurzó Zoltán