--- Programguru Youtube csatorna --- --- Programguru Youtube csatorna ---

Az életemet az teszi teljessé, hogy sokfajta dologgal foglalkozom, amik lekötik a kreatív energiáimat. Tartom magam annyira talpraesettnek, hogyha az egyik területen nem kapom meg azt, amire vágyom, akkor megtalálom máshol a lehetőséget a kiteljesedésre. Tudom, hogy tenni kell ezért – s én valóban sokat tettem – de mára ez a sok lábon állás – aminek alapja a biztos magánéleti háttér – működik – vallja az Operettszínház művésznője.

Először kezdjük azzal az időszakkal, amikor még nem volt színésznő.
Csepelen születtem, a családomban alapvetően senki sem foglalkozott az előadó művészettel. Kiskoromtól fogva vonzott a musicalek világa, a zene az éneklés, az irodalom és a versek, de a színpadon való megjelenés csak később merül fel lehetőségként előttem.
Még gimnazistaként kerültem be az Aranytíz musical stúdióba – reálgimnáziumban, a budapesti Eötvösben érettségiztem – mert én nagyon szerettem ezt a műfajt, hiszen otthon a Jézus Christus Szupersztáron, az Evitán, az István a királyon nőttem fel.
A gimnazista éveimben volt egy Ki mit tud az Eötvösben, ahol szép sikert arattam musical énekesként, de a valódi áttörést az 1996-os országos Ki mit tud hozta meg a számomra. Itt musical kategóriában első lettem, s igazán ekkor tudatosult bennem, hogy az éneklésem nemcsak nekem okoz örömet, hanem azoknak is, akik ezt hallgatják. Mind a mai napig úgy érzem, ez egy járulékos jó, hogy amellett, hogy nagyon szeretek énekelni – ezért vagyok ezen a pályán – ez a hallgatóságomnak, a közönségnek is élményt ad.

Melyik a fontosabb az Ön számára?
Megvallom nekem soha nem az adott hajtóerőt, hogy ezrek tombolnak, és a címlapra kerül majd a nevem, sokkal inkább az, hogy én ezt szeretem, ettől vagyok boldog, s nem is igazán tudnék mást csinálni, ami ilyen örömmel tölt el. Ilyenkor a helyemen érzem magam, de természetesen – mint előadóművésznek – a közönség megelégedettsége is nagyon fontos számomra. Mind a mai napig mélyen megérintenek azok a visszajelzések, amikor valaki közli, hogy milyen élményt jelentett a számára a tőlem hallott dal, hogy hogyan hatott rá az, amit én az éneklésemmel, fellépésemmel, játékommal nyújtottam a számára. Az a tudat, hogy az énekeimre, dalaimra szükségük van a nézőimnek, hallgatóimnak engem újra és újra megerősít abban – s persze örömmel is eltölt – hogy jó helyen vagyok a színpadokon.

Visszatérve a kronológiához, mi történt a gimnázium után?
Folyamatosan ostromoltam a Színművészeti Főiskolát, és a körülmények úgy hozták, hogy hatodszorra végül sikerült bejutnom. Időközben önállóvá vált az életem, dolgoztam, nagyon jól elvoltam. Toldy Máriához jártam képzésre, magánúton tanultam, Miklós Tibor társulatában játszottam. Emellett állandó vokalista lettem Zorán mellett, voltak fellépéseim, ebből már el tudtam tartani magam.
A felvételiken görcsösen akartam a bejutást – kétszer a harmadrostáig is eljutottam – de talán pont ez volt a baj. Utoljára már el tudtam engedni ezt a kényszert, s ma már száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nekem akkor és ott kellett bekerülnöm a főiskolára.
Osztályunkat két részre lehetett egyébként osztani, voltak a „fiatalok” akik elsőre bejutottak, és voltunk ott többen, akik már érettebben, színpadi múlttal kerültünk az osztályba. Kerényi tanár úr szerette az egyéniségeket, s emellett szerette az értelmes nőket is. Nekem sokszor voltak felé kérdéseim, s ő ezt nemhogy nem rótta fel nekem, de az kifejezetten tetszett neki, hogy kiállok az igazamért.
Remek osztályunk alakult ki, nagyon boldog vagyok, hogy velük járhattam, és együtt végeztünk.

Ebben az osztályban mindenkinek volt valami „extrája” amit hozott magával, Önnek ez mi volt?
Nekem Kerényi tanár úr soha nem mondta el, miben tűnök ki a többiek közül – ha én magam valamiben erősnek érezhettem magam, az az éneklés volt – azt viszont sokszor hallottam tőle, hogy: Maga úgyis mindent mindig meg fog tudni csinálni magának! Ezzel aztán jelentős terhet is rakott rám, hisz ennek szellemében mindent saját magamnak kellett kiküzdenem, véghez vinnem.

Zenés osztályban végzett, hogyan viszonyul a prózához, és mi történt Önnel a végzés után?
Úgy gondolom, az embernek elsősorban jó színésznek kell lennie, a jó musical színész pedig emellett még jól is énekel, és jól is táncol. Kerényi Imre egy prózai osztályt rakott össze a főiskolán, akik mellesleg még énekelni is tudtak, a képzésünk is ilyen alapokon állt.
Végzés után mindenki azt gondolta, hogy nekem is tiszta sor az Operettszínház, de ez egyáltalán nem így történt. Sőt még a meghallgatásaim sem sikerültek, úgyhogy nem is kerültem itt be semmibe, viszont Kővári Judit, aki tanárnőm volt a főiskolán beajánlott a szolnoki színházba.
Peller Annával egy évre leszerződtünk Szolnokra, aztán viszont Annával együtt feljöttünk egy meghallgatásra – a Rudolfra – ami olyan jól sikerült, hogy Kerényi Miklós Gábor le is szerződtetett mindkettőnket. Annával egyébként már a főiskolás évektől – aminek neve időközben egyetemre változott – nagyon közeli a kapcsolatunk, nemcsak kollégák, de elválaszthatatlan barátok is lettünk az idők folyamán.
2007 óta vagyok – immár 12 éve – az Operettszínház tagja.

Mindig töretlenül ívelt felfelé a pályája?
A pályafutásomban sok izgalmas dolog történik velem, de voltak, nehéz időszakai is a szakmai életemnek. Egy rosszabb pillanatomban még azon is elgondolkoztam, mi lenne, ha kimennék hajóra énekelni, világot látni, nyelvet tanulni, s jó sok pénzt keresni. Bár én nem igazán vagyok vízi ember, már nálam volt a hajóra szóló szerződés, amikor visszaléptem, mégis meggondoltam magam, és nem írtam alá.
Ehhez nagymértékben hozzájárult, hogy én szenvedélyesen szeretem ezt a magyar nyelvet, mindig úgy éreztem, ezen a nyelven tudok igazán jól fogalmazni, ezen a nyelven van humorom. Ide, ebbe az országba születtem, meggyőződésem, hogy nekem itt van feladatom, máshol, más nyelven talán még a személyiségemet is elveszteném, ami tragikus lenne.

A nyelv szeretetéből más is fakadt?
Igen, mindig érdekelt az írás, ezért elkezdtem dalszövegeket írni, ezt is nagyon fontos dolognak tartom az életemben. Ennek egyik számomra kiemelkedő csúcspontja, hogy a most a moziban futó Mary Poppins második részének dalszövegeit már az én megfogalmazásomban hallhatják a film nézői. Ez a feladat, egy alkalmazott szövegírás, ami egyáltalán nem könnyű, mert a tartalom mellett arra is kell figyelnem, hogy a szöveg szájra legyen írva.
Mindent szeretek, ami kreativitás, egy időben tanítottam is a Kővirágok Énekiskolában, a PMS-ben (Petőfi Musical Stúdió) és a Pesti Broadway Stúdióban, jelenleg az életembe – időhiány miatt – már csak a kurzusok tartása fér bele.

A harmadik pillér a szinkron.
Szerencsére onnan is sok megbízást kapok, s nagyon szeretek szinkronba járni. Érdekes módon sokszor a fekete színésznőknek – például Naomie Harris – kölcsönzöm a hangomat, de van olyan is amikor egy gyerek fiúmackó szólal meg a filmben általam. A szinkronizálást azért érzem kihívásnak – s ezért is szeretem – mert mindig más, egy folyamatos improvizációt igényel, s ott annyi figurát vagyunk képesek megalkotni, amire egy színházban nincs lehetőség.

Ön ezek szerint nagyon sokrétű, hiányzik még valami az életéből?
Érdekelne a rendezés, de még sohasem vettem a bátorságot, hogy vállalkozzak rá. Ha viszont újra visszaülhetnék az iskolapadba, akkor dramaturgiát tanulnék, szövegírást, darabírást, itt abszolút kiélhetném a nyelvvel való kreatív játékszenvedélyemet.
Színészként fontosnak tartom az önismeretet, mindig érdekelt a pszichológia, szociológia, még a spirituális megközelítések is, de egyik sem olyan mélységben, hogy beszippantottak volna.
A magánéletemben is megtaláltam a másik felemet egy bölcs és végtelenül türelmes férfi, a férjem személyében. Mindig nagyon fontosnak tartottam, hogy a magánéletemben legyen egy kiegyensúlyozott hátterem.
A saját éveim számát tekintve csodálatosan érzem magam, tudom ki és mi vagyok, el tudom helyezni magam a világomban. Szeretném, ha megadatna a gyermekáldás, és természetesen emellett vannak még más vágyaim is, de mindent összevetve boldog vagyok.

Szinte utóiratként azért ideírok még a vágyaim közül egyet, ami talán nem nagy, de a számomra fontos. Sokszor tévesztik el a nevemet, és Verának hívnak, sőt így jelenik meg még nyomtatott formában is. Azt szeretném – bár a barátaim sokszor becéznek Verocskának, amit kedvelek – hogy mindig mindenki tudja, a keresztnevem Veronika, ez a név legyen a cikkekben, plakátokon, de még a próbatáblákon is. A vezetéknevemet – ami sem nem NádasDi, sem nem NáRAi – az őseimtől kaptam, és azt is úgy szeretném használni, ahogy ők rám hagyományozták. A nevem tehát nem más – helyesen írva és mondva – mint aki én vagyok, magánéletben és színpadon egyaránt: Nádasi Veronika.

Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett

Hozzászólás

Please enter your comment!
Please enter your name here