Meggyőző tehetség és némi bizonytalanság – mindez egy személyben

772

Amikor döntenie kellett a paragrafusok értelmezése helyett a világot jelentő deszkákat választotta Széles Flóra, az Operettszínház művésznője. S hogy annak idején jól döntött, azt megerősíti a művészetében gyönyörködő közönség estérő-estére felcsattanó vastapsa.

Kezdjük egy rövid összefoglalóval az eddigi szakmai múltjáról.
Debrecenben születtem, de már kisgyerekként Szegedre költöztünk. A középiskola óta tudatosan készültem a színészi pályára, ezért érettségi után felvételiztem is a Színművészetire, de akkor még nem jutottam be. Helyette öt évig a jogi egyetemre jártam, csak a legvége – az államvizsgák – hiányoztak, hogy jogásszá váljak, de ezeket már nem tudtam letenni, mert éppen ekkor nyertem felvételt a Színművészeti Egyetem zenés osztályba. A jogi tanulmányaim alatt sem adtam fel eredeti célomat, zeneiskolába jártam, továbbképzős voltam, műsorokat vezettem, s végül sikerült megvalósítani az álmomat, a Színművészeti Egyetem hallgatója lettem.

Mikor valósult meg ez az álom?
2014-ben, Novák Eszter és Selmeczi György osztályának növendéke lettem. Már az egyetemi évek végén lehetőséget kaptam arra, hogy fellépjek az Operettszínházban, s még a diplomám megszerzése előtt ajánlatot tett a vezetőség a leszerződtetésemre. Így már a diplomaosztón abban a boldog tudatban vettem részt, hogy augusztustól a Budapesti Operettszínház társulatának tagja leszek.

Mit jelentett ez akkor önnek?
Mindenekelőtt hatalmas lehetőséget. Tudtam, hogy fiatal művészként kivételes helyzetben leszek: azonnal nagy szerepeket kaphatok és játszhatok el.
Elsősorban naiva, vagy – az operetteket tekintve – szubrett szerepeket játszom, a musicalekben pedig a finomabb egyéniségeket, az ártatlan lányok alakját formálom meg. Újdonság volt számomra, hogy viszont nemrégiben Guido feleségeként, a Nine-ban már egy érett, határozott nőt alakítottam.
A járvány előtt játszottam szerepeket a Vígszínházban, Veszprémben, Szegeden is, de az elsődleges színházam az Operettszínház, itt vagyok társulati tag.

Most éppen két bemutató között találjuk, a Kálmán Imre Teátrumban már futó Veszedelmes viszonyok Tourvelnéjeként, illetve az április 1-én bemutatásra kerülő Jekyll és Hyde Emmájaként lép színpadra. Mesélne arról a szerepéről, amiben már láthatja a közönség?
Tourvelnét alakítom, az esendő és botladozó asszonyt, akiben – bár nyilván van sok hibája – rengeteg szeretet és ártatlanság van. Sőt pont ennek a kettőnek a furcsa keveréke adja a vesztét szegénynek, olyannyira, hogy végül bele kell pusztulnia. Bár többször elkerülhetné a végzetét, hibázik, a sorsdöntő pillanatokban elgyengül, s gyakorlatilag a gátlástalan férfi áldozatává válik. Színésznőként bele kellett élnem magam mindig a szerepembe, bár ez esetben nem tudom, hogy én az ő helyzetében mit tettem volna, mihez lett volna erőm. Azért is mondom ezt, mert már velem is számtalanszor előfordult, hogy a múltbeli életszituációimra visszanézve nagyon rosszul cselekedtem. Az ember persze mindig okos utólag, s mivel én ennek a szerepbeli nőnek át tudom élni a helyzetét, megszerettem őt, és nem tartom rossznak, negatív figurának.
Egyébként a Veszedelmes viszonyokat – mint történetet – filmből már gyerekkorom óta ismerem, sokszor elgondoltam, milyen jó lenne egyszer ezt a női szerepet eljátszani. Bár álmomban sem reméltem, most a sors kegyes volt hozzám, szembejött a lehetőség, aminek nagyon örülök.

Ezek szerint tesz különbséget az ön által megformált szerepek között?
Nyilván most egyiket sem akarom nevesíteni, de természetesen vannak, akik hozzám közelebb állnak. Már a próbafolyamatok alatt érzem, hogy az a lány vagy nő, akit alakítok, hasonlóan gondolkodik, mint én a hétköznapjaimban, ezeket a karaktereket könnyebben tudom megszemélyesíteni. Viszont vannak olyan szerepeim is, amikor a magam gondolkodásmódját ki kell zárnom, mert annyira másképpen kell éreznem, cselekednem, mint ahogy azt én magam tenném. Sőt lehet, hogy ez utóbbi esetben számomra még izgalmasabb kihívás, hogy megtaláljam azt a karaktert, akiről bensőmből fogalmam sincs, hogy kicsoda. Akárkit is játszom azonban, mindenkit meg kell tudnom formálni, azért lettem színész, hogy a nézőben hitelesnek tűnjön az általam alakított karakter, függetlenül attól, hogy én magamban mit gondolok róla, a tetteiről.
S nem csak a szerep számít, hanem az is, hogy kivel játszunk együtt. Vannak olyan pályatársaim, akikkel szinte már szavak nélkül is megértjük egymást, érdekes módon a színpadon is működik a kémia. Természetesen arra a profizmusra is szükség van, hogy az ember mindenkivel együtt tudjon dolgozni, mert a legfontosabb, hogy a néző semmit ne érezzen meg abból, hogy mi partnerként mennyire tudunk egymásra hangolódni.

Ha azt mondják, a sikeres zenés színésznő sajátja a remek énekhang, a bájos megjelenés és a hiteles színészi játék, akkor ez elég a sikerhez?
Ezek mind nagyon fontosak, bár ismerünk a pályáról olyan hihetetlenül sikeres színésznőket, akik nem, hogy nem voltak topmodellek, de még szépnek sem voltak mondhatók, mégis férfiak ezrei bomlottak utánuk, a női nézők pedig saját szószólójukat és egyéni történeteik elmesélőit látták bennük. Fontosnak tartom a szépséget, de hiszem, hogy a felsoroltak mellett sokkal többet számít az érzékenység és a belülről fakadó humor. Ha valaki ezeket észrevétlenül át tudja adni a közönségnek, az egy rendkívüli színészi adottság.

Ha magamra vetítem az elvárásokat, nekem fontos az állandó tanulás. Vannak olyan szerepkörök, műfajok, amikben otthonosabban mozgok, de persze olyanokkal is találkozom – ilyen volt például a Nine –, amiben nagyon sok új dolgot tanulok, s minden előadásom kihívást jelent.
Egyébként is minden este más, van, amelyik jól, s van, amelyik jobban sikerül, de olyan fellépésem is volt, amikor érthetetlen módon rágörcsöltem, gyávábban énekeltem a dalokat, értelemszerűen az a nap nem volt a pályám csúcsa.

Van oka erre a „gyávaságra”?
Remélem, hogy nincs, ennek ellenére gyakran elbizonytalanodom magamban, és ezen jó lenne változtatnom. A legfőbb bíztatás felém a közönségtől jön, az olyan visszajelzések erősítenek, amikor érzem, hogy lélegzet visszafojtva együtt rezgünk, vagy éppen együtt nevetünk, jönnek velem.

Visszafojtás és nevetés, a dráma vagy a vígjáték az ön igazi területe?
Én mindkettőt nagyon szeretem, mindkettőben az igazán szélsőséges karakterek vonzanak. Az is érdekes, hogyha az egyikből túl sokat játszom, akkor már a másik után hiányérzetem támad. A prózai szerepekből most kevesebb jut nekem, pedig azokat is szívesen játszanám újra.
A színpadokon kívül szinkront is vállalok, annak ellenére, hogy ott nem látszódunk, meggyőződésem, hogy a szinkronszínész is nagyon sokat hozzá tud tenni egy-egy film sikeréhez.

Mi van még jelen az életében a színházon kívül?
Mostanában nem igazán jut másra időm, itt vagyok bent szinte reggeltől estig. Rengeteg feladatom van most, a vírus miatt is sok minden torlódott, egyrészt próbálok, másrészt játszom. Szerencsére a párom megérti ezt, hiszen ő is színész.
A kevés szabadidőmet elsősorban a kutyámmal és olvasással töltöm, már gyermekkorom óta nagy szerelmese vagyok a könyveknek. Mindenevő vagyok, a klasszikusoktól kezdve a könnyed krimikig minden jöhet. Szeretnék többet repülni, idegen tájakat beutazni és megismerni, eljutni olyan helyekre, ahol szinte érezhetően más illata van még a levegőnek is.
Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett