Majdnem Shakespeare

886

A világ drámairodalmának egyik legismertebb klasszikusát a nagy angol szerző Rómeó és Júlia címmel írta meg és adta közre a XVI. század végén. Közel 400 év elteltével az örök szerelem és az emberi gyűlölködés tragikus története musical formában is megjelent a színpadokon. De nem biztos, hogy ez mindenki számára méltó módon adja vissza ennek a halhatatlan műalkotásnak az örökbecsű üzenetét.

Modern időket élünk, az emberek ma már nem csak egyre kevesebbet olvasnak – nem ideszámítva a facebook üzeneteket – de mintha a komoly színházi előadásoktól is elfordult volna az érdeklődés. A kulturális piac persze rögtön reagált, megalkotta azt a műfajt – a musicalt – amelyben a befogadandó prózai történet és az író által közvetítendő mondanivaló mintegy feloldására zenés betétdalokkal tesznek vonzóbbá egy-egy színpadi művet. Mondhatnánk, a musical korunk divatos, kedvenc színpadi formájává vált, s ehhez egyre inkább a fiatal nézőközönség mellett, a középkorúak, sőt idősek is kedvet kapnak. A kérdés csak az, hogy a fülbemászó dallamok, a lenyűgöző táncbetétek, a vizuális effektek, a látványos, cirkuszba illő mutatványok mennyire veszik át a szerepét annak a mondanivalónak, melyek átadása érdekében anno megszületett az irodalmi mű?
A szeptember közepén a Papp László Sportarénában bemutatott Rómeó és Júlia musical feldolgozásában azt kell mondanunk, hogy meglehetősen. Sajnos az örök szerelem ideája, mint valódi magasztos gondolat némileg háttérbe szorul, hogy azt ne mondjuk alapvetően elsikkad. Látunk helyette viszont olyan dolgokat, amely Shakespeare drámájában még nyomokban sem lelhető fel. Kiragadott néhány példaként ideidézhetjük elsőként, hogy tulajdonképpen a tépelődő barát – Benvolió – önhatalmú, sajnálkozó döntésének köszönhető az életbevágóan fontos üzenet megsemmisülése és ezáltal a tragédia bekövetkezése. Lőrinc barát – s itt a barát alatt a szerzetes életvitel értendő – hite is meglehetősen gyenge lábakon állhatott mindenkor, ha a szerelmesek halálára úgy reagál, hogy végleg leveszi a papi reverendát, s ezzel tulajdonképpen hátat fordít addigi Istenének. Az pedig csak hab a tortán, hogy Capuletné őnagyságának bármi súlyos események is történnek körülötte, mindig van rá ideje, hogy fiatal szeretőjével élvezze egy kicsit a testiség nyújtotta buja örömöket.
Ami még mindenképpen tragikus hiányosságnak fogható fel, hogy a dráma veretes szövege – melyet nem kisebb irodalmi nagyság, mint Kosztolányi Dezső is valamikor magyarra fordított – valóban teljes mértékben hiányzik a musical szövegkönyvéből. Van helyette a mai fülnek könnyebben érthető, lecsupaszított egyszerű köznyelvi beszéd. Mintha a drámát zenés színpadi művé alakító szerző teljes mértékben elfelejtette volna, hogy egy mű mondanivalója nem csak a történettől, hanem a hozzá kapcsolódó nyelvezettől is válik igazi csemegévé.
Persze egy színpadi műnél – attól függetlenül, hogy az milyen értéket képvisel – nagyon fontos, hogy a néző kiket lát a színpadon. El tudják-e vele hitetni, hogy ő most ott van egy másik világban, hitelessé tudják-e tenni az általuk megformált karaktert, életszerű térré tudják-e varázsolni a világot jelentő színpadi deszkákat? E mellett – hiszen végtére is itt és most egy zenés darabról van szó – ki tudják-e énekelni azokat a hangokat, melyet a zeneszerző a kottafüzetben előírt? Azt mondhatjuk a fenti kérdésekre válaszul, hogy a Papp László Sportcsarnokbeli előadásnál láttunk már sokkal rosszabbakat is, így ebből a szempontból valahol a közepes és a jó közé lehet besorolni. A fellépők közül valamelyest Kerényi Miklós Máté és Mészáros Árpád Zsolt alakítása emelkedett ki, de tőlük ezt a színvonalat – már csak a mögöttük lévő, hosszú, sikeres szakmai pályafutásnak is köszönhetően – joggal várhatta el a néző.
A darab rendezését Kerényi Miklós Gábor – akit a legtöbben csak művésznevén, Keronak ismernek – vállalta magára, lévén, hogy ő ezt már valamikor, hasonló formában, az Operettszínházban színre vitte. Már csak azért sem volt könnyű dolga, mert ez a Sportcsarnok kevéssé alkalmas – nagysága folytán – azt a bensőséges miliőt néző és szereplő között megteremteni, ami egy színházépületben könnyűszerrel létrejöhet. A színpad szélessége jóval nagyobb az átlagosnál, ami ugyan a látványelemeknek kedvezhet, de a néző figyelmének egy pontra való koncentrálására azonban aligha. Kero azonban régi motoros a szakmában, amit bevállal, azt professzionális módon meg is valósítja – még ha egyes részek kissé vontatottnak is tűntek – s ezt a bizalmat most is remekül megszolgálta.
Még egyszer azonban visszautalva a lényegre nem az volt a baj, hogy hogyan, sokkal inkább az, hogy mit láthatott Rómeó és Júlia címszó alatt a belépőjegyekért nem kis pénz kifizető nézősereg.

El lehet olvasni Tolsztoj Háború és béke című hatalmas regényét is mondjuk képregény formában is. A cselekményt úgy-ahogy, hellyel-közzel megismerhetjük belőle, azonban senki nem várhatja ebből azt az igazi szellemi élményt nyújtó katarzist, ami csak a könyv lapjait szóról szóra elolvasva nyűgözheti le az olvasót. Aki valaha olvasta Shakespeare drámáját – netán látta Zefirelli ragyogó filmadaptációját – annak ez a musical – mint Rómeó és Júlia szerelmi története – súlyos csalódást okozhat. Aki pedig most találkozik vele először, annak arra kell vigyáznia, nehogy egy pillanatig is úgy gondolja, amit látott az Shakespeare műve, mert ha anno ezt írta volna a jó öreg William, bizonyára ma már senki sem emlékezne a nevére. De ha ezek után akár csak egynéhányan el- vagy újraolvassák az eredeti drámát, már megérte, mert ők ezután azt is meg tudják majd fogalmazni maguknak, mi a különbség a pillanatnyi tomboló siker és a csendes halhatatlanság között a művészeti alkotások területén.
Tölgyesi Tibor