Homonnay Zsolt több mint ötszázas szériája fejeződött be a Madách Színház színpadán Raoul szerepében az Operaház fantomja musicalben. A művész arról nyilatkozott lapunknak milyen dolog elválni egy eddig megszokott alak megformálásától, s egyúttal arról is beszélt, milyen új kihívásokat tartogat a zenés színház műfaja a közeljövőben a számára. Mert ahol becsukódik egy ablak, ott – a Sors forgandóságának törvényszerűsége szerint – rövidesen ki kell nyílnia egy ajtónak.
Nehéz az elválás egy olyan karaktertől, amivel az idők folyamán szinte eggyé vált?
Most még annyira közeli ez a búcsú – hiszen pár hete léptem fel utoljára a Fantomban – hogy még nem érzem ezt a hiányt.
Azt is gondolhatja valaki, mennyire unalmas lehet többszázadszor színre lépni ugyanabban a szerepben, én azonban még a Németországban töltött színházi munkám során megtanultam, hogyan kell ezt profi módon kezelni. Arra gondoltam esténként, mindig vannak a nézőtéren olyanok, akik először látják a darabot, s nekik olyan élményt kell szereznem színészként, mintha a bemutatón ülnének ott. Bár nyilván minden előadás nem lehet egyforma színvonalú – hiszen mi színészek is emberek vagyunk – mégis mindig arra törekedtem a maximumot hozzam ki magamból, hiszen a néző, aki jegyet vált és eljön, jogosan várhatja el, hogy őt megillető színházi élményben legyen része.
Gondolom ön már visszafelé is tudja a fantombeli szövegét és a dalokat.
Igen, de ennek ellenére, ha nem játszottam hónapokig mindig újra átnéztem – hiszen az Operettszínházban is rengeteg más szerepem van – a felújító próbák pedig remek alkalmat adnak a felfrissítésre. Azt is tudomásul kell vennem, hogy Raoul egy fiatal hősszerelmes, aki csak bizonyos korig játszható valóban hitelesen. Így is nagyon szépen kitoltuk a határokat, most már éppen ideje, hogy jöjjenek az új Raoulok, bár én még nem is tudom, Szirtes tanár úr kit fog majd felkérni utánam erre a szerepre.
De ezzel nem csak ettől a darabtól válik meg, hanem a Madách színházbeli fellépésektől is.
25 nagyon szép évet töltöttem el ott, a Színművészeti Főiskola elvégzése után rögtön 1997-ben szerződtetett oda Kerényi Imre, az akkori igazgató. 2000-ben három évre Berlinbe mentem, ott játszottam, majd amikor onnan visszatértem már túlnyomó részt az Operettszínházban léptem színpadra. Viszont darabszerződésekkel továbbra is játszottam a Madách színpadán, így kaptam meg 2002-ben a szerepet az Operaház fantomjában, s ez a húszéves sorozatom ért most véget Raoulként.
Ennek tehát az ön számára vége, de milyen szerepekben láthatja majd, az operettszínház színpadán a közönség?
Szerencsére úgy érzem most egy nagyon érdekes, változatos időszakát élem a színészi életemnek, játszom például Guido-t a Nine-ban, Tevjé-t, a Hegedűs a háztetőnben , Szu-csong-ot a Mosoly országában, Don Quiote-t a La Mancha lovagjában, vagy Jekyllt a Jekyll és Hide-ban. Ezek mindegyike olyan szerep, amiből talán egy-egy is elég egy időszakban a színésznek, nekem pedig most jócskán kijutott a remek szerepekből.
Elég változatos valóban, van különbség egy musical vagy egy operett szerepének eljátszása között?
Alapvetően musicales beállítottságúnak indultam, az volt az én világom, hiszen ennek a műfajnak a nagy sikerein nőttem fel. A főiskolán kezdtem el behatóbban ismerkedni az operettel, s aztán ahogy fokozatosan megismertem, megkedveltem, hiszen rájöttem, hogy az itteni szerepeket is nagyon jó érzés énekelni, amellett, hogy az itt felhangzó dalok némelyike operai kihívásokat tartogat magában. Azt kell tehát mondanom színészi hozzáállást tekintve nincs különbség, de mindkettőben a minőségit az értékest kedvelem.
A szerepek mellett tanít a Színművészeti Egyetemen és már rendezőként is közelít a színpad világához.
A tanítást elsőssorban azért vállaltam el, hogy megpróbáljam átadni a bennem felhalmozódott tapasztalatot az új nemzedékek számára.
Rendezőként szeptember 10-én színpadra állítok egy Kálmán Imre gálát – amit a tv is rögzít – nemrégen volt a rendezésemben az Ebugatta című jótékonysági kutya show, tavasszal pedig a Huszka Jenő, Mária főhadnagy című operettjét viszem színre, vannak tehát ezen a területen is feladataim bőven.
Azt hinné az ember egy gála megrendezése nem jelent akkor kihívást, mint egy megírt darabé, ez valóban így van?
Semmiképpen sem egyszerű egy nagyszabású gála színpadra állítása. Akkor talán könnyebb, ha a fellépők bejönnek, elénekelnek pár dalt, majd jönnek a következő fellépők, bár ez is rengeteg munkát igényel. Én törekszem arra, hogy a megközelítésemben a gálák is egyfajta koncepcióra épüljenek fel, emellett igyekszem változatos színpadi megoldásokat alkalmazni, úgy felfűzni az ott elhangzó dalokat, hogy azok egy gondolati vezérsík mentén haladjanak végig. Már jó előre felkészülök abból a személyből, aki a gála nevét viseli, a zenei vezetővel közösen kiválasztjuk a felhangzó dalokat és azokat a fellépőket is, akik szerintünk a legalkalmasabbak arra, hogy a közönség előtt azokat megszólaltassák. Ezeken a gálákon természetesen vannak olyan jól ismert dalok, amik kihagyhatatlanok a műsorból, de ezek mellett minden alkalommal igyekszem becsempészni, ragyogó, de talán méltatlanul kevésbé ismerteket is a gála műsorába.
Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett
