Szabó Réka a Tünet Együttes művészeti vezetője, matematikus, táncos, koreográfus, A létezés eufóriája című díjnyertes dokumentumfilm rendezője új darabbal készül: a Nothing Personal egy új perspektívát nyit számunkra életről, társadalomról, emberről, sorsokról és azok nehézségeiről. Réka ezúttal a mesemondás erejét hívta segítségül dilemmáink boncolgatásához. Tim Mariann interjúja.
Mikor felmerül a neved sokféle cím elhangzik: matematikus, tanár, rendező, táncos, koreográfus. Te hogyan tekintesz önmagadra? Melyik ezek közül az a jelző, amelyikkel leginkább tudsz azonosulni?
A matematikus kicsit túlzás, mert matematika-informatika szakon végeztem az ELTE-n, és azóta algoritmuselméletet és matekot tanítok a Budapesti Műszaki Egyetemen a mai napig, azt is már csak harmad állásban. De gyakorlatilag húsz éve csak a színházé és a táncé a főszerep. Meg persze a társulaté! Egyáltalán nem tartom magam matematikusnak.
Rendező vagyok, valamint társulatvezető. Most színpadon is leszek, meg vagyok is néha. De a szereplés kevésbé hangsúlyos az életemben.
Milyen egy tipikus Tünet darab?
Nem véletlenül Tünet Együttes a nevünk: alapvetően társadalmi és emberi tünetekkel foglalkozunk. Mindig is közel állt hozzánk az alanyi előadóművészet. Mint az alanyi költészetben: olyan előadásokat hozunk létre, amik nagyon személyes alapról indulnak. Nem mindig, de kivétel nélkül nagyon erős személyes viszony akkor is kell a témához, amikor például Weöres Sándor Az éjszaka csodái című verse nyomán dolgoztunk. De tipikusan nagyon emberi, pszichologizáló témákkal dolgozunk többségében.
A Nothing Personal központi témája szintén egy aktuális társadalmi probléma: a kiégés. Mennyire személyes vonatkozású a darab számodra? Szirtes Attila emlékének dedikáljátok ezt az előadást. A darab létrehozásának elsődleges apropója Attila halála volt?
Inkább sok minden történt egyszerre, és ezek össze is függenek. Attila halála nagyon erőteljesen velünk van. Ugyanakkor nehéz időket élünk mindannyian, a covid mély hullámokba veti az egész független előadói területet. Azt látom, hogy nagyon sokakat érint pszichésen, mentálisan. Nemcsak a covid, hanem több más, a világban zajló folyamat destruktívan hat ránk. Van egyfajta jövőtlenséggel áthatott, frusztráló tehetetlenség érzés, ami nagyon mélyen át tudja hatni az embert. A két dolog együtt jár: A saját állapotom, a saját állapotunk, Attila halála. Ha jelen pillanatban körbe nézek, akár saját területen, akik egy életet, vagy egy fél életet beleraktak a független, új utakat kereső, kísérletező előadó művészetbe, ott nagyon kevés olyan embert látok, aki valamennyire is jól lenne.
Azt gondolom, hogy a legtöbb alkotó számára az alkotás menete maga, egy terápia. Neked bármennyire is segítségedre volt a darab? Sikerült esetleg a NP létrehozása során oldani a feszültséget magadban, vagy választ találni egy-egy kérdésedre?
Én nem szeretem munka kapcsán azt a szót használni, hogy terápia. Számomra a terápiára mást jelent. Az előadás maga nem az én lelkiválságomról, az én terápiámról szól, hanem egy sokkal általánosabb emberi helyre jutunk. Magának a folyamatnak biztosan vannak terapikus részei, de ugyanannyira fájdalmas részei is vannak. Nehéz dolog nap mint nap ezzel a témával lenni a próbateremben, ezt feltárni, boncolgatni, megérteni. Ezáltal persze elemződnek, kimondódnak dolgok. De ugyanakkor nagyon keményen küzd az ember azzal, hogy ezt hogyan formálja olyan anyaggá, ami az ő saját életétől, az ő saját problémájától egészséges távolságba kerül. Kényes egyensúly minden esetben.
Hogy mennyire személyes vonatkozású a motivációm egy darab életre hívásához? A Sóvirág című előadás Fahidi Évával és Cuhorka Emesével a bennem lévő kíváncsiságból és vágyból indult, mert volt bennem egy iszonyatosan erős motiváció, mondhatni misszió, hogy azt az előadást megcsináljam, színpadra vigyem. De természetesen az előadás nem rólam szól.
A Nothing Personalnak van ilyen missziója?
Sokszor használjuk a kiégés szót, úgy is, hogy nem vagyunk vele pontosan tisztában, hogy ez mit is jelent. Szerintem azok, akik a kiégés súlyosabb stációit megélték, általában nem képesek őszintén megosztani az érzéseiket, a maguk valójában beszélni azokról. Azok, akiknek van a közelében olyan, aki ilyen állapotban van, vagy volt, nem tudom, hogy igazából mennyit tudnak erről. Nekem úgy tűnik, hogy nagyon könnyen használjuk ezt a szót és közben nem tudunk róla eleget. Nem ismerjük fel a problémát. Nem tudjuk a helyén kezelni. Fontos hangsúlyozni, hogy a kiégésben lévő, megrekedésben lévő emberben olyan belső folyamatok mennek végbe, amik nincsenek kapcsolatban a valósággal. A megrekedt ember egy olyan belső világot épít ki, ami nem fedi a valóságot. Egy olyan belső valóságban él, aminek nincs köze a valós külvilághoz. Valószínűleg egy ideig érzi, tudatában van ennek az irracionalitásnak, de nem tud ellene tenni.
Sokszor teljesen elszigetelődik, képtelen megosztani az érzéseit, a gondolatait. Így képzelek az öngyilkossághoz vezető útra is.
Aki pedig kint van, a belső világon kívül, az meg azt hiszi, amikor belenéz annak a másik embernek a szemébe, hogy a másik most visszanéz. De ez egy tévedés, félreértés. Aki ilyen állapotban van, már nem tud igazából visszanézni, máshol jár. Elvész a kapcsolat.
Ez az elszigetelődés egyfajta szégyenérzettel jár. A nehézséget, a motiválatlanságot, a kedvtelenséget kudarcként éli meg. Emiatt nagyon nehéz ezt megosztani, és nyíltan beszélni róla.
Tehát ha misszió, akkor azt hiszem az, hogy beszéljünk erről mélyebben. Beszéljünk erről nyíltabban! Egy olyan társadalomban élünk, ahol folyton sikeresnek, boldognak, kiegyensúlyozottnak, folyton agressziómentesnek kell mutassuk magunkat, akkor vagyunk elfogadott és keresett tagjai a társadalomnak. Kevés empátiával fordulunk ahhoz, aki ettől eltér, különbözik, vagy épp nehéz helyzetben van.
Az internetes kommunikáció nagyon rossz hatással van arra, aki előjön a gondjaival, aki árnyaltabban fogalmaz, aki megosztja a problémáit. Ily módon nagyon könnyen kerül kiszolgáltatott helyzetbe, és könnyen kap durva támadásokat. Számtalan olyan példát láttunk, aki a sérülékeny felületét megmutatja egy adott helyzetben, az nagyon könnyen kerül támadások célkeresztjébe. Az online kommunikáció nagyon felerősíti ezt a rossz hatást. Mert amíg ezek a kommunikációk csak emberi szinten zajlanak és nem kerülnek egy arctalan, online térbe, addig emberi helyre kerül, emberrel találkozik.
A Tünet Együttestől nem szokatlan különböző technikai elemek bevonása az előadásba. Előzetesen megkérdezhetem, hogy az internet, mint eszköz, szerepel majd a darabban?
Nem, egyáltalán nem foglalkozunk itt ezzel. A Trolletetés című előadásunk, ami erről szól. Az online, arctalan kommunikációt egy kiváltképp fontos témának tartom napjainkban.
A Nothing Personal előadásában több elakadás-történet is megjelenik vagy egy szálon fut majd a darab?
Egy szálon fut egy olyan történet, amihez minden szereplő kapcsolódik valamilyen módon. Mindenki a saját történetével, a saját problémájával beágyazódva. Ennek a közös, lineáris történetnek, ami az előadáson végigvonul és az absztrakt vallomásosságnak a viszonyával és az egymásra hatásával működik az előadás.
Mit értesz absztrakt vallomásosság alatt?
Olyan jeleneteket takar, amiben nem a verbalitás játssza a főszerepet, de mégis számomra sokkal erőteljesebben vallanak az adott szereplőről, mint mondjuk egy monológ.
Adott esetben a mozgást értjük ez alatt?
Ez alatt lehet érteni mozgást, emberi hangot és zenét, mozgó képet, amit az ember és a vizualitás segítségével hozunk létre. Valamint hozzátartoznak ehhez szavak is, de nem abban az értelemben, ami egy lineáris történetet visz előre, hanem inkább, mint egy verset, úgy kell elképzelni, másfajta formai keretekkel. Megy a történet és az lép kapcsolatba ezekkel az absztraktabb vallomásos képekkel, jelenetekkel.
Olvastam egy mondatot az egyik darabotoknál, az Alibinél vagy a Gyásznál, mely szerint: „A darab valamennyi szereplő alkotó közreműködésével készült.” – Ez a Nothing Personalról is elmondható?
Abszolút. Én általában így dolgozom, de most meg különösen. Nagyon szoros kapcsolat fűz minden szereplőhöz. Velünk van a Márkus Albert a darabban, aki egy csodálatos zeneszerző és fantasztikus csellista. A zenei világot tekintve teljesen autonóm alkotó. Velünk van Peer Krisztián, költő, aki szintén a maga jogán alkotó ember.
Ő szintén megjelenik majd a színpadon?
Igen, színpadon lesz, nagy fejesugrás ez neki. Most debütál előadóként és szokatlan még neki ez a szerep. Én nagyon-nagyon örülök, hogy ott lesz velünk a színpadon. Mert nem abban az értelemben fogunk színészkedni, ahogy egy hagyományos színházi előadásban színészkednek. Mindenki hoz valami olyan lényegit, amit mindenki önmagából képvisel. Ez Krisztiánra pedig százszorosan igaz, ő nem is tudna más lenni, mint aki ő valójában.
Szász Dániel meg húsz éve velem van, alapítótagja a Tünetnek. Egy kortárs összművészeti csoda! Nem csak fantasztikus táncos, de nagyon jó előadó. Minden zenei és színészi képességgel megáldva. Nagyon kreatív ember, akinek van egy szuverén világa. Így nem is tudnám hagyományos módon instruálni őket. Teljesen másfajta munkamódszerrel dolgozunk, amiben mindenkinek megvan a szuverenitáshoz való joga és minden szereplő kreatív energiája becsatornázódik. Így áll össze az egész.
Izgalmasan hangzik! Köszönöm a beszélgetést! Kíváncsian várom az előadás!
Tim Marianna
