Denk Viktória a diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen szerezte, s ebben az van beleírva, hogy végzettsége énekművész – tanár. Ebből következik, hogy ezen a területen éppen úgy lehet operaénekes, zenés színész vagy éppen énektanár is. S ő ezt a sokféle lehetőséget igyekszik is kihasználni, a legkülönbözőbb színpadokon varázsolja el a közönséget, vagy éppen adja át tudását, tapasztalatát a pályakezdő tanítványainak.
Mikor végzett, s hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
Én még abban az időszakban végeztem el az egyetemet – ennek közel 15 éve – amikor még osztatlan volt a képzésünk, ekkor operaénekeseket, énekművészeket képeztek. Mára ez már kissé megváltozott, hiszen van külön dalénekes, oratórium énekes, és sok egyéb válfaja kerül ki az énekeseknek a végzettek között.
Az oktatásunk keretében a csoportos órákat az osztályunk együtt látogatta, de mindenkinek volt külön énektanára, s nem volt – ellentétben mondjuk a Színművészetivel – saját osztályfőnökünk sem. Az ötéves képzésre bekerülni visszatekintve is nagyon nehéz volt, a benti élet már viszonylag nyugalmasabban zajlott, csupán az első év végén volt egy rosta jellegű szűrésünk, ekkor egy tenor fiú osztálytársunkat tanácsolták el.
Hogyan készült fel erre a nehéz felvételire?
A gimnáziumi érettségim után három évig konzervatóriumban tanultam, s innen mentem felvételizni. Mivel célirányosan akartam bekerülni a Zeneakadémiára, ezért tudatosan és elszántan készültem a felvételire.
Itt követelmény volt, hogy vigyünk magunkkal öt különböző stílusú dalt, és két áriát. Az első fordulóban csak a dalokból választott a felvételi bizottság, s amikor ezen továbbjutott a jelentkező akkor jöttek a szolfézsból, zeneelméletből, zongorából álló beszámolók. Az ének szakra jelentkezőknek is kellett tudniuk zongorázni, sőt mi több, a diplomám elnyeréséhez államvizsgázni is kellett ezen a hangszeren. Aki a második fordulót is sikerrel vette, az énekelhette el később az áriáját, ez volt a végső próbatételünk.
S hogy mennyire volt nehéz bekerülni, azt a számok bizonyították. Olyan kilencvenen jelentkeztünk abban az évben, s végül összesen hatan kezdhettük el az első évet.
Arra is emlékszem, hogy első nap elsőnek kerültem sorra a felvételi első fordulójában, s olyannak éreztem a szereplésem „sikerét,” hogy ezzel vége is van mindennek. Szerencsére rossz volt a megérzésem, továbbjutottam, s végül a kevés szerencsés kiválasztott között el is kezdhettem az egyetemi tanulmányaimat.
Hogyan teltek ezek az évek?
Nem igazán engedtek ki minket énekelni, de azért lehetőségünk volt néha elmenni, fellépni – csúnya, de közismert szóval hakniztunk – különböző rendezvényeken.
Volt egy remek színész mesterség tanárunk – Balázs Zoltán – aki összerakott minket a Színművészeti Egyetem bábosztályával, s közös produkcióként elkészítettük Sullivan Mikádóját, ami végül annyira sikeres lett, hogy rengeteget turnéztunk vele, még szerte Európában is. Ez volt talán az első színpadra lépésem, de aztán jöttek a többiek, Székesfehérváron a Székely fonóra kértek fel és sokszor szerepeltem különböző szabadtéri előadásokban is.
Szerintem egyébként egy énekes attól lesz igazán boldog, ha kipróbálhat sokféle lehetőséget, s ezekből választva megtalálhatja azt a vonalat, ami hozzá a legközelebb áll, amiben a legjobbat tudja nyújtani.
Ezek szerint az önök kezében volt a műfajválasztás lehetősége?
Én inkább fordítva mondanám a műfaj választott ki minket. Valaki hiába akar, mondjuk kizárólag az operaénekléssel foglalkozni, ha közben olyan lehetőségeket hoz elé az élet, ami rettenetesen izgalmas és eltéríti ettől. Én is így jártam, a színházak világa annyira vonzott és érdekes volt a számomra, hogy a színpadi létezés fontosabbá vált számomra, annál, minthogy csak énekesként álljak a közönség elé.
De hisz az operákat is színpadon adják elő.
Ez valóban igaz, mégis úgy tapasztaltam meg itthon, hogy egy operaénekesnek az a fontos – és sajnos elégséges is – hogy szépen tudjon énekelni. Ezzel szemben én azt gondolom a szép éneklés alapkövetelmény, de emellett meg kell tudnia mozdulni a színpadon, s el kell tudnia játszani is bármit. Domingót például láttam élőben, s az operában nem csak csodálatosan énekelt, de a színészi játéka is lenyűgöző volt.
Mikor fordult az operettek világa felé?
Ez a műfaj mindig is nagyon izgatott, egész kis koromtól kezdve nagyon szerettem. Azt ma már nehéz felidézni, mi volt az első operett, amiben játszottam, de arra emlékszem, legalább olyan 6-7 évvel ezelőtt lehetett. Azután jött egy folyamatos szériám ebben a műfajban, hiszen a Monarchia társulatában ilyen szerepekben rendszeresen fellépek.
Sokan úgy gondolják az operett valami könnyű kis feladat egy énekesnek, ön hogyan látja ezt?
Én nem így gondolom, s hogy nem így van – bár persze az operettek is nagyon sokféle kihívást tartogatnak – arra példát is tudok mondani. Hiszen egy Lehár Mosoly országa nehéz feladat elé állítja az énekeseket, de Kálmán Marica grófnője, vagy Csárdáskirálynője is ebbe a kategóriába tartoznak, komoly felkészülést igényelnek.
Saját magam tekintetében is érzem, hogyha nem lenne ennyire megalapozott előképzettségem az éneklés vonalán, én sem tudnám ennyire könnyedén venni az operettek által támasztott akadályokat.
S mi a helyzet a musicallel és a rockkal?
Szerepeltem már musicalekben, most is játszom a Fame-ben a balett tanárnőt. Nem mondanám, hogy könnyebb feladat, inkább úgy fogalmaznék teljesen másféle igénybevételt jelent nekünk, énekeseknek. Egyébként párhuzamosan csinálni a különböző műfajokat rendesen nyírja az ember torkát, nem véletlen, hogy van, aki csak musicaleket s van, aki csak operetteket vállal.
Esetemben a rockzenével az a helyzet, hogy ilyen jellegű fellépést már csak azért sem vállalok, mert ez a műfaj nem igazán passzol a hangomhoz. Egyébként is a könnyűzene a jazzig az én világom, azt még szívesen meghallgatom. S ha már a hallgatásnál tartunk, nagyon sokra értékelem azt is, ha csend vesz körül minket, nem muszáj, hogy állandóan dallamok ússzanak körülöttünk a levegőben.
Említette az előbb az igénybevételt, ön mit tesz, hogy formában maradjon?
Ebben sokat segít az, hogy tanítok, skáláztatok edzem a hangomat. Egyébként nem kell jobban vigyázni rá, mint bárki másnak – persze nem szopogatok jeget, s nem ülök a huzatban – akár a fagyi is belefér a mindennapokba. A hangunk, mint tudvalévő, az izomzat változásával egyszerre szintén átalakul, érik kissé. Mindennek az alfája azonban az énekesnek a helyes levegővétele, ezen áll vagy bukik a produkció, még szerencse, hogy ez azért idővel bárkinek megtanulható. Az éneklés nem kis feladat, olyan, mint egyfajta sportteljesítmény, hiszen a bordaközi izmok és rekeszizmok mozgatásán át az egész testünk izmai dolgoznak.
Eljutottunk közben a másik énjéhez a pedagógushoz, mióta tanít?
Ennek immár több mint tíz éve. A Pesti Magyar Színiakadémián kezdtem, ott színészekkel foglalkoztam. Ez az állásom most is megvan, de három éve a SZFE-in tanítok, ahol idén újra indult egy operett-musical osztály.
Mindenkinek mások a hangi adottságai, de ezeket azért lehet fejleszteni, és véleményem szerint egy prózai színésznek is el kell tudnia énekelnie legalább értékelhető módon egy dalt a színpadon.
Az énekelni tudás az pusztán adottság kérdése?
Egyáltalán nem, ahhoz, hogy valaki jó énekessé váljon elengedhetetlen a szorgalom is. A kevésbé tehetséges, de kitartóan szorgalmas általában messzebbre jut, mint aki a sorstól remek adottságokat kapott, de lustaságból ezt nem használja kellően ki.
Vannak egyébként olyan tanítványaim, akik már engem is messze túlszárnyaltak, s erre nagyon büszke vagyok. Valamikor soha nem gondoltam volna, hogy számomra a tanítás legalább akkora örömöt ad, mint a színpadi fellépések. Az életem szakmai három lába a színpadi fellépéseken, a tanításon és a koncerteken nyugszik, ezek adják meg nekem mindazokat az élményeket – s az ezekhez kapcsolódó boldog órákat – amik az énekesi pályámon engem régóta elkísérnek.
Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett
