Félszázadik találkozás

Egy rendezvény értékét nem csak a színvonalas előadásokkal, érdekes programokkal lehet jól jellemezni, de legalább olyan fontos, hogy a résztvevők is úgy érezzék, az együtt töltött idő nem csak kellemesen, de hasznosan is telik. Nincs ez másképpen az idén 50. alkalommal megrendezendő Tokaji Írótábor vonatkozásában sem, ezért közöljük három olyan „régi motoros” gondolatait, benyomásait a tábor kapcsán, akik évek – sőt évtizedek – óta állandó résztvevői a kortárs irodalom évenkénti seregszemléjének.

Kelemen Erzsébet – író, költő, drámaíró, irodalomtörténész, minősített kutatótanár:
A Tokaji Írótábor rendezvényein, tanácskozásain az ezredforduló előtti évektől kezdve részt veszek. Tehát immár több mint 20 éve. Akkor a Bodrogközben éltünk, onnan jártam át a programokra. 2001-ben Debrecenbe költözködtünk, és azóta szállóvendége is vagyok a tábornak. A tanácskozások, szekciók előadója is voltam: a kortárs avantgárd nagy mesteréről, Papp Tiborról és művészetéről tartottam előadást, valamint egy elfeledett költőnőnek, Ujvári Erzsinek a prózaverseiről is szóltam. Most pedig a Tokaji Írótábor 50. évfordulóján az irodalom szerepét mutatom be a magyar nemzeti identitás formálásában és erősítésében, valamint felvázolom a kultúra és identitáspolitika, az irodalom és kultúrpolitika összetartozását, egymásrautaltságát, választ adva arra a kérdésre, hogy napjainkban a közélet és az irodalom mennyire kapcsolódik össze.
Az Írótábor egyik neves alapító atyjának, Sáray Lászlónak a kezdeményezéséhez köthető a kuratórium irodalmi díjainak létrehozása. Tavaly én is abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy megkaptam a Tokaji Írótábor Hordó-díját. Ez a díj, egyáltalán a hordó szimbólum is, az identitásunk jelképe. A tokaji bornak ugyanis nemcsak a nedűje, de a hordója is különleges, sőt világhírűvé vált: nem mindegy, hogy a jó minőségű bort (tartalmat, értéket) milyen hordóba töltjük. A díj és a díjazottak történetéhez való kapcsolódás pedig alkotói felelősséget is követel a díjazottól. Ebből az aspektusból is össze lehet kapcsolni az egyéni és kollektív feladatot, azaz az írói-alkotói küldetést és a Tokaji Írótábornak, mint szervezetnek, kollektívumnak a kezdetektől jelenlévő társadalomformáló erejét. XVI. Benedek pápa fogalmazta meg, hogy „A […] válsághelyzetek – akár gazdasági, élelmezési, környezeti vagy társadalmi jellegűek – alapjában erkölcsi gyökerűek.” Az emberiségnek tehát újra fel kell fedeznie az értékeket. Azt a szilárd alapot, amelyre jobb jövőt építhetünk mindenki számára.
A megmaradásunk záloga, a nemzeti és közösségi identitásunk veszélybe került nemcsak a rendszerváltozás utáni időszakban, de a világ morális fellazulása után most még inkább. Klebelsberg Kunó is már jelezte: semmit sem érnek „a nagy tervek, a távlatos célok, a szárnyaló fantázia, ha mindeközben nem figyelünk az identitásunkra.” Ezért az irodalom közösségi funkciójának erősítése mellett a jövő nemzedékének minél többet át kell adnunk az identitást meghatározó hagyományainkból, műveltségünkből, a magyarságtudatból. A Tokaji Írótábor Egyesületének ez mindig fontos szempont volt. L. Simon László elnökletével pedig még inkább domináns feladat lett. A Tokaji Írótábor a szellemi-irodalmi töltekezés, a nemzeti és közösségi identitáserősítés színhelye, a nyelvi-kulturális örökségünk őrzője immár ötven éve. Az írótársakkal való találkozások, kötetlen beszélgetések, irodalmi-szakmai viták, eszmecserék, a súlyos kérdésekre való válaszkeresések, a kulturális események, színházi előadások, tárlatmegnyitás, bronzemléktábla-avatás, folyóiratok, szerkesztők, szerzők bemutatkozása, a Bodrog és Tisza találkozásánál a napfényes vagy hold-ragyogta séták mind-mind hozzátartoznak az írótábori napok gazdag programjához. Ez a helyszín a küldetés, a megerősítés, a feladatokkal való szembesülés helye. Mert küldetésünk van. Ebben az utilitarista, haszonelvű társadalomban, a hitét, identitását elhagyni akaró Európában különösképp.

fotó: Vermes Tibor

Szentmártoni János – költő, író, a Magyar Írószövetség volt elnöke:
– Mióta vesz részt a Tokaji Írótáborban, vendég, előadói, szervezői minőségben?
– 1994 óta járok a táborba, abban az évben debütáltam hatodmagammal A sivatag kupolája című antológiában, és a kiadónk (Stádium) így dobott be minket a mélyvízbe. Előadóként 2000 augusztusában szerepeltem először, Hubay Miklós javaslatára kért fel a vezetőség. Ez az alkalom azért is emlékezetes számomra, mert ekkor ismerkedhettem meg személyesen Oláh Jánossal, aki elhívott szerkesztőnek a Magyar Naplóhoz, ahol aztán tíz évig dolgozhattam. Később a Magyar Írószövetség delegáltjaként a tábor kuratóriumának tagja lettem, míg végül nagy megtiszteltetés ért, mert 2012-ben az elnökévé választottak, amely tisztséget aztán nyolc éven át viseltem.
– Az eltelt időszak alatt milyen fejlődést, változást – akár pozitív, akár negatív – tapasztalt?
Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy Sáray László nélkül nem lenne ma Tokaji Írótábor. 19972-től negyven éven át szervezte a találkozókat, sokszor a civil munkája és a magánélete kárára is. Amikor átvettem a tábor vezetését, Laci utódját is megtaláltuk Papp-Für János költő, irodalomszervező személyében, és egyúttal meg is kellett újítanunk a szervezetet az akkor született törvényi rendelkezések értelmében. Azóta nem kuratórium, hanem egy háromfős elnökség és az ügyvezető titkár irányítja az egyesületet. Az elmúlt tíz évben igyekeztünk megreformálni a tábort, hogy vonzóbbá tegyük a fiatalabbak számára is, számos köztéri kulturális kísérőprogrammal már-már fesztivállá fejleszteni – ezt építi tovább jó irányba, még több újítást vezetve be L. Simon László is, a jelenlegi elnök.
– Manapság mindent behálóz a politika, sikerült-e ezt a tábor keretein kívül tartani, egyáltalán elválasztható-e a művészet, az irodalom a politikától?
Nem volt elválasztható sohasem, nem kell ettől kétségbe esni, a lényeg, hogy a viták előrevivők legyenek, s ne merüljenek ki az útszéli sárdobálásban. A 2012-től három tanácskozáson át tárgyalt témát például, amely az 1945 és 1989 között elhallgatott életműveket kívánta megvizsgálni, szinte ostrom alá vette a kánonalakítás privilégiumát magának vindikáló értelmiség egy része. Akkor dühös voltam, mert alaptalannak és igaztalannak véltem a támadásokat, hiába tudtam, honnan fúj a szél, de ma már jót mosolygok az egészen, már csak azért is, mert utána több szervezet követte a példánkat, s rendezett hasonló tematikájú konferenciákat.
– Van-e esetleg olyan érdekes vagy fontos esemény, kapcsolat, ismeretség, díj, ami a táborhoz köthető az Ön esetében?
– Az Oláh Jánossal való megismerkedésemet, mint irodalmi pályám egyik mérföldkövét már említettem. Ezen kívül számos emberi és irodalmi barátságot kötöttem a találkozókon, jószerint itt kezdtem megismerni a kortársaimat. Fontos számomra a Tokaji Írótábor díja is, amellyel 2003-ban tüntettek ki, egy 28 éves költőnek nagy bíztatás és elismerés az ilyesmi.
 – Mi tehetné még jobbá a tábor munkáját, volna-e javaslata ennek az irányára?
– Továbbra is a legfontosabb a fiatalítás, hogy legyen később kiknek továbbadni a stafétát. De L. Simon László elnök úr reformjai elég látványosak és eredményesek, úgyhogy bízom abban, hogy idővel jelentős javulást tapasztalhatunk e téren is. Az idei találkozó az ünneplésé. Fél évszázad. Történelmet írunk.

fotó: Székelyhidi Zsolt

Zsille Gábor (1972) – József Attila-díjas költő, műfordító, szerkesztő, a Magyar Írószövetség választmányi tagja, az írószövetség műfordítói szakosztályának elnöke:
Tíz évvel ezelőtt, negyvenévesen vettem részt először a Tokaji Írótáborban, tehát viszonylag későn kezdtem… Ezt az irodalmi programot azért is kedvelem nagyon, mert éppen egyidős velem: mindketten 1972-ben születtünk.
Az elmúlt évtizedben a törzsgárdát érzékeny veszteségek érték: a középnemzedékből és az idősebb korosztályból jó néhány szerző meghalt, mások pedig a megromlott egészségi állapotuk miatt nem utazhatnak már Tokajba. Ezért sürgető feladattá vált a fiatalítás, az utánpótlás biztosítása – az írótábort szervező egyesület vezetői ezt időben felismerték, és évről évre előrukkolnak valamilyen újítással, lendületesebbé és oldottabbá téve a fél évszázados rendezvényt. Például a tavalyi összejövetel egyik nagyszerű újdonsága volt, hogy a szakmai tanácskozást és egyéb előadásokat már nem a helyi gimnázium zárt aulájában tartottuk, hanem a Rákóczi pince udvarán, a szabad ég alatt. A fiatalítás természetesen nem zárulhat le: ezt a feladatot a jövőben is napirenden kell tartanunk.
Az irodalom teljes mértékben nem választható el a politikumtól, már csak a finanszírozás miatt sem. Évezredes nóta ez… A művészet sosem tudta eltartani magát, mindig támogatásra szorult. Régen ezt dúsgazdag főnemesek és egyéb mecénások biztosították, napjainkban pedig a költségvetési kerettel gazdálkodó állam. A kultúrpolitika egyáltalán nem ördögtől való, és nagyon helyesnek tartom, hogy írótáborunk szakmai tanácskozásain visszatérően felmerülnek kultúrafinanszírozási, kultúrpolitikai szempontok is. Tapasztalatom szerint a Tokaji Írótábor politikailag teljesen nyitott. S akik holmi politikai hisztériától vezérelve elhatárolódnak tőle, azok magukra vessenek.
Idén nem önálló előadóként lépek az írótábor színpadára, hanem tucatnyi pályatársam oldalán, az írótábor díjazottjainak augusztus 24-i gálaestjén. Minden évben egy szerző részesül a Tokaji Írótábor díjában, amelyet egymás között csak nagydíjként emlegetünk – én 2013-ban vettem át ezt az elismerést, és nagy becsben tartom.

Reméljük ez a három röpke megnyilatkozás sok érdeklődő számára meghozta a kedvet, hogy ne csak olvasson a táborról, de esetleg résztvevőként is kivegye részét a kortárs írók, költök találkozásából. Minden ezzel kapcsolatos bővebb információ, jelentkezési lehetőség megtalálható az írótábor weboldalán, a tokajiirotabor.hu-n.
Tölgyesi Tibor