Sandra Hilaerts (BE) & Andrea Moufounda (FR). Fotó: Szabó R. János
A kortárstánc mindig egy kicsit mostoha testvére volt a balettnak a színházi szcénában. Sokan tartanak tőle, kevesen nyitnak rá, de aki megteszi, az elkötelezettjévé válik. Vajon mi az oka a távolságtartásnak? Hogyan törhető meg ez a fenntartás? Kik azok, akik legközelebb állnak ehhez a stílushoz, ha nem maguk a táncosok és a táncrajongók? Mi a különbség kortárs és utcai tánc között? Vagy a jó kérdés inkább az lenne, mi a hasonlóság? Ami urban dance-nek freestyle, az a kortársnak improvizáció. Lépésnyinek tűnik a távolság, mégis tömegek és dimenziók választják el őket egymástól.
A [D]OPEN YOUR MOVE minifesztivál ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására jött létre. Egy alkalom, ahol a színpadi kortárs tánc és az utcai táncok különböző rétegeinek képviselői együtt táncolhatnak. Két napon át különböző workshopokon és táncpárbajon vehetnek részt.
Két fiatal lány álmodta meg ezt az esemény, a finn származású Jenna Jalonen és Horváth Nóra, ketten együtt a Collective Dope formáció, idén második alkalommal szervezték meg a tánctalálkozót a
Az első alkalom vizuális beszámolóját itt lehet megnézni:
Ha meghallom a szót, hogy táncpárbaj, én rögtön tinikorom slágerére asszociálok, a RUN DMC It’s like that -jére. De szerintem bárki, akit a kilencvenes években egy kicsit is meglegyintett ez a szubkultúra, mondjuk állt valaha gördeszkán, de legalább egyszer megfordult a Görzenálban. Feltétlenül szerettem volna látni egy igazi tánc Battle-t, ezért elmentem megnézni a fesztivál szombatesti nagy fináléját a Trafóba.
Szépen kicsinosították a Trafót idő közben, kellemes meglepetésként értek az új terek és fények. Izgatott hangulat, vegyes nemzetiségű közönség fogadott már az előtérben is.
Ahogy beértünk a nagyteremben ránk robbant az előző napok hangulata: a résztvevő táncosok saját stílusukban pörögtek-forogtak a színpadon, együtt és egymásnak maguk vagy többek körül. Mind egyritmusra, a zene lüktető erejére, amit két DJ diktált a magasból, Kántor Mátyás ’Matt’ és Gryllus Ábris személyben.
Minden színházi táncelőadáson elgondolkozom, hogy vajon kik ülnek velem együtt a nézőtér sötétjében. Hány közülük a szakmabeli, és hányan lehetnek a laikus műkedvelők? Ezen az eseményen nem csak a színpadon vegyültek a stílusok, de a nézőtér soraiban is egy színesebb közönség találkozhatott. Az amúgy is szűk réteget érintő táncstílusok képviselő végre nemcsak egymást nézik. És ha csak néhány, de legalább egy olyan ember eljött, akinél eddig a balett jelentette a színpadi táncot, akkor már megérte megrendezni a Battle-t.
Színes ruhák és hajak forgataga vonzotta az ember szemét, és személyét, amitől egyből kedvem támadt volna beállni nekem is.
Az estét két a konferanszié nyitotta meg akik angol és magyar nyelven köszöntöttek minket.
Mindketten ismerősek voltak nekem a színpadról, nem egy produkcióban láttam már őket ugyanezen a lineóleumon akár, a Duda Éva társulatában és a Tünet együttesben is.
Szabó Veronika számomra klasszikus előadói arccal megáldott táncos, mintha minden kimondott szava mögött egy vicc bujkálna, zseniális outfittel rukkolt elő. Párducmintás nejlon kezeslábas, amire egy fényes kék torna rövid gatyát húzott és egy kaminonos baseball sapkát billentett hozzá a fejére. Csak egy kétsoros görkori cipő hiányzott a lábáról. Imádtam!
Host társa, a szervező maga Jenna Jalonen volt, A.K.A. TripleJay.
Röviden elmondták, hogy azért hívták versenyre az Európa különböző városaiból érkező, legkülönbözőbb stílusokat képviselő táncosokat, hogy közelebb hozzák egymáshoz a különböző városi táncokat és a kortárs színpadi táncot. Legyen az a street, house, break, electric boogie, vagy queer tánc, a lényeg a párbeszéd és a közös téma, hogy ugyanarról beszélhessünk csak más nyelven.
Elmondásukból megtudhattuk, hogy a fesztivál megelőző napjaiban megtörtént a táncverseny selejtezője sorsolás útján alkotott párokban, 2on2 battle, vagyis párostáncharcban.
A korábbi év bajnoka Mr Kriss tartott workshopot.
Elhozott erre a fesztiválra Lukács Levente és Rácz Réka egy témába vágó előadást az I dont have OCD.
Bemutatták vendégtáncosaikat, akiktől megnézhettük bemutató táncaikat.
Majd ízelítőt kaphattunk a legjobb táncduók előadásából, nem is akárhogy, ballroom szerűen, vogue stílusban! Hogy ez mit jelent? Az elnevezést a Vogue magazintól kapta. Hogy miért?
Elég gazdag történelmi háttér áll mögötte. Egész a 20’as évek Harlemébe kell visszamennünk hozzá, ahol az akkori fekete és latin LMBTQ+ közösségek jöttek össze mulatni. A korabeli társadalmi normák anno még Amerikában sem engedtek teret a másságnak. Így a hétköznapok korlátai alól felszabadult fiatal kisebbség ezeken a house-ballroom-okon szabadjára engedhette fantáziáját és kibontakoztathatta vágyait mind az öltözködésben, mind a mozgásban, vagyis a táncban. Épp úgy mintha a Vouge címlapján szerepeltek volna, pózolva, mintha csak egy fotózáson lennének.
A kilencvenes években igazi őrületté nőtte ki magát a ballroom táncverseny, nem csak Amerikában, de egész Európában. A divatvilág hőn áhított csillogása beköszöntött az addig szűk szubkultúra világába és teret kapott az egész világon. Az ebből a világból merített ihletésű Madonna Vogue-ja egy dalban meséli el mindezt.
Itt a trafóban elképzeltünk egy kifutót, ahol a már egymás mellé sorsolt párok felvonultak, felénk, nézők felé haladva mutatták be tudásukat.
A háromtagú zsűri nekünk háttal, a fellépőkkel szemben foglalt helyet és úgy hozott ítéletet továbbjutásról vagy elbukásról, egy karlendítéssel. Személy szerint: Duda Éva koreográfus. Kőhalmi ’Kiddy’ András és Kristián Mensa ’Mr. Kriss’ (CZ).
Kortárs táncosok és urbán dancerek vegyesen vonultak fel támogatva egymást és keverve stílusjegyeiket. Csodálatos volt nézni az improvizációkat, ahogy a hip-hopperek, breakesek, és a táncművészeti iskolákból kinőtt színházi előadók egymásra hangolódnak és kettejük stílusából megszületik a közös előadás.
Reflektor fénybe kerülhetett Gáspár Krisztina b-girl alias Rambo aki elhozta barátaival a kaliforniai underground fekete klubok rétegtáncait a lockingot a wackinget a house táncot és a breakinget. Ezeknek a táncoknak közös jellemzőjük az erősen individualizált freestyle, játékos-humoros előadásban. Gyökereik a 70’es évekis nyúlnak vissza, jellemzően klubokban, partykon alakultak ki a disco ellenében.
Rambo biztosan hozott egy új vonalat a trafo falai közé, de azért érdekelne, hogy ő mit visz magával. Mert meglátásom szerint a kortárs tánc rendszerint igyekszik elsajátítani ezt-azt a populárisabb urban táncokból, de vajon egy utcai táncos is átültet a színpadról valamit?
Vajon melyik táncnak van inkább szüksége a másikra? Van-e különbség a két tánc mozgatórugóiban? Hol van a határ a szenvedély, művészet és a mesterség között? (Hiszen a tánc, akárhogy is nézzük, egy mesterség. Nem véletlenül balettos berkekben Mester és Mesternőnek szólítják a vezető táncosokat, tanárokat)
Az ezt követő rész még inkább ezekre a kérdésekre irányította a figyelmemet, mert a Special Blind Date jött. Itt az előválogatott táncosok közül párok alkottak újabb párokat és megmutatták nekünk hogyan képes egy táncos duettet formálni két frissen összedobbanó szívből. Az érdekes az volt, hogy mire kezdtem érezni a frissen összehangolódott pár vibrálását, addigra váltottak és a párok megcserélődtek. Nézőként pedig végig drukkolhattam, ahogy a harmónia kialakul az új duónál is. Magas fokú értelmi intelligencia, nyitottság és nem elhanyagolható mennyiségű intuíció, amiből ez a képesség áll: Párrá válni valakivel a színpadon. Nyugodtan le is vetíthetjük a párhuzamot a mindennapokra, legyen szó akár szerelmi kapcsolatról, vagy bármily emberi együttműködésről. Engem mélyen megérintett.
A döntős négyes kikiáltása után elérkeztünk a „Zsűri Showcase” -hez: Kristián Mensa lírai tánca a maga szelíd mozgásával megható volt és látványos. Duda Éva rózsaszín „Csak 18 éven felülieknek” pólóban egy kortárs impróval dobta fel az amúgy is lobogó kedélyeket, nem kevés humorral fűszerezve előadását. A közönség tombolt, a hangulat tetőfokára hágott.
Elérkezett a döntő, vagyis a Top2, azaz örömtánc a két döntős pár között, ami alapján a zsűri eredményt hozhatott. A nagy összecsapásban a főmotívum láthatóan a nevetés és egymás szórakoztatása volt. A fiú és lánypáros Andrea Moufounda (FR), Sandra Hilaerts (BE) saját magukat adták, és nem akarták lenyomni a másikat. Sportszerűek voltak, támogatóak, nevetve drukkoltak egymásnak a szélről, de azért nem maradtak el a teátrális leiskolázó mozdulatok sem, csak a rend kedvért. Én a lányoknak drukkoltam, de a srácok nyertek, vagyis Rónai Attila ’Kufa és Feeds Nouri ’bboy Feeds’. És ezt ugyanannyira éreztem rendjén valónak. Mert bár verseny volt ez, sőt párbaj, mégsem a vége számított, hogy ki nyert, hanem az, ami ezt megelőzte, és ami ezután jött: az afterparty, vagyis a tánc átható öröme, ami átsugárzik minden stíluson és minden emberi határon.
Tim Mariann
