Schmied Zoltán színészi pályája meglehetősen meglepő fordulatot vett a kétezres évek elején, hiszen bár második próbálkozásra felvételt nyert Kerényi Imre osztályába, ő egy hirtelen elhatározással mégsem kezdte meg a tanulmányait, sőt, azóta sem végezte el a Színművészeti Egyetemet. Ennek a némileg rendhagyó, de mindenképpen sikeresnek mondható színészkarriernek a legfontosabb állomásait legjobb, ha ő maga mutatja be egy személyes interjúban olvasóinknak.
Sikeres színműs felvételi után – amire százak csak vágyakoznak – lemond arról, hogy egyetemista legyen. Mi volt ennél fontosabb?
Abban az időben én a független alternatív színházban, az Atlantisban játszottam, s ezt akkor semmiképpen nem akartam volna otthagyni. A sikeres felvételi – amire lazán, az esélytelenek nyugalmával mentem el, s én magam lepődtem meg legjobban, hogy felvettek – viszont némileg megerősített abban, hogy nekem van helyem a színészi pályán. Abba a prózai osztályba jártam volna egyébként, ahol többek között később Nagy Zsolt, Szabó Zoli, Pavletits Béla, Pikali Gerda is végzett.
Érezte hiányát a kihagyott egyetemi képzésnek a későbbiekben?
Két területen is. Egyrészt a személyes ismeretségekben, de ami ennél is fontosabb a szakmai tudást,– mivel ott nem tanultam meg – folyamatosan a gyakorlatban kellett elsajátítanom, s ez a tanulási folyamat még mind a mai napig tart. Sokszor éreztem, hogy a pályám során olyan dolgokat, mesterségbeli követelményeket kellett ellesnem az idősebb kollégáktól, amit bizonyára az egyetemen tananyagként megtanítottak volna. Ez a tudás nem függ össze a tehetséggel, hiszen minden szakmának vannak olyan alapszabályai, amit ahhoz, hogy valaki sikeres legyen – vagy az iskolában, vagy az életben – el kell sajátítania.
Ön hol sajátította el ezt a tudást?
Mint említettem, az első jelentős színészi munkáim az Atlantis társulatához kapcsolódnak, de egy idő után úgy éreztem változtatnom kell. Ere akkor volt lehetőségem, amikor Jordán Tamás igazgatósága második évétől hívott magához a Nemzeti Színházba. Négy nagyon szép és számomra rendkívül hasznos évet töltöttem el ott. Olyan nagy nevekkel dolgozhattam együtt, mint Valló Péter, Zsótér Sándor, Balikó Tamás, a kollégák közül Udvaros Dorottya, Kaszás Attila, vagy Sinkó László. Ez nekem kicsit olyan volt, mint egy újrakezdés, nagyon sok mindent megfigyelhettem, s persze igyekeztem is minél többet ellesni, befogadni a színészmesterség legnagyobbjaitól. Ennek az igazgatóváltás vetett véget, Alföldi Róbert a későbbiekben már nem számított rám, új helyet kellett keresnem. A véletlen úgy hozta, hogy két beugrásom lett a Centrál Színházban, aminek az lett a vége, hogy megkedveltem a helyet, Puskás Tamás pedig folyamatos játéklehetőséget adott a számomra. Ennek immár tíz éve, időközben egyre jobb szerepeket kaptam, de ennek ellenére nem távolodtam el a független színházaktól sem, hiszen mind a mai napig dolgozom – s ezeket nagyon fontosnak tartom – a Gólem Színháznak, és a Dollárpapa gyermekei társulatban is.
Ön nem csak a színpadokról, de a filmek világából is ismeri a közönség. Hogyan viszonyulnak egymáshoz a színpadi és a filmes szerepek?
Kezdetben inkább kísérleti filmekben voltam, az első komolyabb, hosszabb hangvételű filmszereplésem a Tűzvonalban című sorozatban volt. Ennek befejezése után jöttek kisebb-nagyobb filmszerepek, de egyik sem mérhető a Mi kis falunk népszerűségével, hiszen egy ilyen TV sorozatot, nyilván százezrek néznek meg. Érdekes egyébként ennek a sorozatnak a megítélése, mert kezdetben a kritika lehúzta, majd ez a vélekedés megváltozott. A sikernek nyilván az is az oka, hogy Kapitány Iván nagyon jó szereplőgárdát válogatott össze hozzá, olyan nevekkel többek között, mint „apám” Revitzky Gábor, Csuja Imre, Lovas Rozi, Lengyel Tamás, Szabó Győző, vagy az utánam „reménytelenül epekedő” Bata Éva. Pilisszentkereszten nyaranként nagyon jó közegben forgatunk együtt, mi is szórakozunk egymáson és egymással, bizonyos keretek között még mi színészek is hozzátehetünk a forgatáshoz.
Úgy gondolom, hogy a kétfajta műfaj – dráma és komédia – játszása jelentősen eltér egymástól, de egy színésznek jó tudnia mindkettőt. Mivel a színészi szakma nagyon sokrétű, ezeken kívül az a jó, ha a színész mindent kipróbál és csinál, ezért vállalok el narrációkat, hangalámondásokat, szinkronizálást is. S milyen furcsa az élet, pont a Covid járvány alatt jött nagyon jól – hiszen a színházak leálltak – hogy mivel már megelőzően is vállaltam szinkron munkákat is vállaltam, ezt tudtam folytatni, mert ezeket még akár otthonról is lehet végezni. Mivel több lábon állok, ezért szerencsére a nehéz helyzetekben is remélem, mindig kapok majd olyan feladatokat, amikből tudom fedezni a megélhetésemet.
Térjünk vissza a színpadok világához, milyen a szakmai élet a Centrál Színházban?
Itt társulati forma működik, de mivel a színház is kicsi, maga a társulat sem nagy. Éppen ezért nagyon sok vendégszínésszel működik együtt a színház, ami abból a szempontból jó, hogy ők mindig hoznak magukkal új felfogásokat, impulzusokat, friss, új dolgokat a darabjaink játszása során. Ugyanez vonatkozik a vendégrendezőkre, bár természetesen a legtöbb rendezés Puskás Tamás igazgatónkhoz kapcsolódik.
Említette az alternatív színházakat, de játszik még máshol is?
Nagyon szívesen játszanék sok helyen, de sajnos az időmbe ezek a dolgok már nem férnek bele. Most viszont – némileg kivételképpen – játszani fogok a Rózsavölgyi Szalonban, Danis Líviával egy kétszemélyes darabot, Dicső Dániel rendezésében. Azért is vállaltam el, mert egyrészt érdekel a hely, ahol még nem játszottam, illetve az a szituáció, amikor a színész valóban karnyújtásnyira játszik a közönségtől.
Sok színész átáll a színpad másik oldalára, és rendezőként is megmutatná önmagát. Ön hogy áll ezzel?
Valamikor a Gólem Színházban egy meseelőadás kapcsán engem tüntettek fel rendezőként, de ez igazán arra korlátozódott, hogy kívülről néztem a próbafolyamatot, s néha véleményt mondtam. Szóval nincs igazán rendezői múltam, aminek talán az is az oka, hogy a rendezés nem izgat úgy – még – mint a színészet. Abban is bizonytalan vagyok, vajon a dolgokat át tudnám-e úgy látni, mint egy rendező, s talán éppen e miatt sincs meg bennem a vágy, hogy rendezőként is kipróbáljam magam.
A színészet ezek szerint még tartogat kihívásokat, számít, hogy a szerep komikus, vagy drámai-e?
Én ennek nem tulajdonítok jelentőséget, bár úgy érzem, a közönség maga néha eldönti, hogy egy színészt inkább drámai, vagy inkább vígjátéki karakterben lát-e szívesebben. A színész nem teszi magát sehová – ez legalábbis rá teljes mértékben igaz – hanem mindent vágyik eljátszani. Adott esetben még a drámában is fontos lehet a humor – vagy fordítva – az a lényeg, hogy a színész a szerepben az igazságot keresse és adja vissza. Ebben nyilván segít a rendező, de a színésznek is kell valamit gondolnia az általa megformált karakterről, mert e nélkül sem színpadra lépni, sem forgatni nem lehet.
Nekem is vannak kedves és kevésbe kedvelt szerepeim, de ezt természetesen a néző nem láthatja meg a játékom közben. S ha már a kedvenceknél tartunk, pályám egyik csúcspontjának, a Büszkeség és balítélet darabot tartom, ahol csak ketten – Balsai Mónival – játszottunk el egy regényt. Ez nagy kihívás volt, de sikerült másfél órán keresztül a nézők érdeklődését fenntartani, úgy érzem nagyon szerették ezt az előadást. De a Trafóban játszott Lady Chatterley szeretője is minden este tartogat újat, izgalmasat, valami kellemes bizonytalanság érzést, nem csak a nézőknek, hanem nekem is, hiszen én sem tudom pontosan ennek a szerepemnek mi az igazán jó megoldása, hiszen a fejlődés még mindig benne van.
Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett
