Akkor még nem tudtam –amit ma már igen – hogy ez a pálya lelkileg nagyon nehéz. Főleg a nőknek, hiszen ők érzékenyebbek, és ezekre a nehézségekre senki nem készíti, készítheti fel az embert, még az egyetem sem. A kudarcok, az igazságtalannak érzett helyzetek megélése nehéz, ennek ellenére boldog vagyok, hogy színésznő lehetek és ma is csak ezt a hivatást választanám – indokolta meg pályaválasztását Wégner Judit színésznő már az interjúja kezdetén.

Hogyan indult, és hogyan teljesedett ki ez az elhivatottság?
Édesapám révén zenész családba születtem. Ő – többek közt- az akkori Rock Színházban hegedült, és engem is mindig magával vitt a próbákra, előadásokra. Nem csoda, hogy ez a világ „megfertőzött” és már gyerekként beszippantott a színház légköre.
Középiskolába a Leővey Klára Gimnáziumba jártam, ének-zenei osztályosként mi alkottuk az iskola kórusát is. Tízévesen kezdtem zongorázni, tizenkét évig tanultam ezen a hangszeren. A hangszeres tudás nagyon sokat adott a későbbiekben a színészethez, énekléshez, hiszen az ember füle teljesen másképp áll a feladatokhoz, a kottaolvasás révén gyorsabban megy a tanulás, kifinomultabb lett a ritmusérzékem, hallásom.
Gyermekként nagyon gátlásos voltam – szerencsére ez mára nagyjából elmúlt – nehezen mertem otthon a szüleimnek bevallani, hogy színésznő szeretnék lenni. Hiába mondta apukám, hogy ebből nem lehet megélni, engem nem lehetett lebeszélni.

Mi lett a középiskola után?
Felvételiztem Toldy Mária stúdiójába, ahol három nagyszerű évet töltöttem. A Vasutas Zeneiskola keretein belül működő musical stúdiónak olyan órái voltak – hangképzés, szolfézsóra, összhangzattan, drámatörténet, színészmesterség, jazz-tánc, step tánc stb. – mintha egy „kis Színművészeti” lett volna. Nagyon profi iskola volt, sokat adott nekem.

Közben egy meseszerű fordulat is történt.
Igen, bekerültem a Bergendy Szalonzenekarba énekesnőnek, ahol a szólóénekes mellett hárman voltunk lányok akik vokáloztunk és szóló dalokat is énekeltünk. Ez remek lehetőség volt egyrészt arra, hogy megszokjam a színpadot, a szereplést, másrészt azt az életmódot, ami a rengeteg fellépéssel, utazással, új dalok tanulásával járt.
Közben nem mondtam le a Főiskoláról sem, az érettségi után minden évben felvételiztem, (prózai osztályokba is). Sok évnek kellett eltelnie, hogy elég érett legyek – és elég érettnek lássanak a felvételiztetők is – ahhoz, hogy bekerülhessek. Ebben nagyon sokat segített a Bergendys előéletem, az itt szerzett rutinom, bátorságom, önbizalmam. Ennek is köszönhetően aztán huszonnégy évesen felvételt nyertem Kerényi Imre osztályába. Ekkorra már Színművészeti Egyetem lett a Főiskolából.
Amikor végzős voltam, egy volt Bergendys kolléganőm hívott Fenyő Miklós mögé vokálozni, ahol 11 évet töltöttem zenekarban, a színházi életem mellett.

Amikor bekerült az osztályba, már voltak ott ismerősei?
Voltak, hiszen Toldy Máriához együtt jártunk Nagy Sanyival, Nagy Lóránttal, Nádasi Veronikával, akik szintén ekkor kerültek be az egyetemre. Kerényi Imre tizenhét egyéniséget válogatott össze, mindenkinek megvolt a maga erőssége, úgy hiszem, én talán a zeneileg képzett, jól éneklő, jól táncoló kislány voltam a szemében.
Ritka jó osztály voltunk, persze vitatkoztunk is egymással sokszor, de amikor vizsga vagy produkció volt, akkor mindig szorosan egymásba kapaszkodtunk. De nemcsak képletesen, hiszen a legelső közös vizsgánk előtt, a termünkben – míg a másik teremben ott ült és várt minket az osztályfőnökünk, valamint az egész tanári kar – kézen fogva, lecsukott szemmel álltunk, és pár percen át közösen koncentráltunk az előttünk álló feladatra. Így nyitott ránk Kerényi tanár úr, aki először meglepődött, aztán ő is beállt közénk. Azt hiszem, ebben minden benne van arra a kérdésre válaszolva, milyenek is voltunk mi, mint osztály. Miután végeztünk, persze mindenkit másfelé vitt az útja, de amikor tehetjük, összejövünk, és ahogy tudjuk, figyeljük egymás pályafutását, hiszen szerencsére közülünk mindenki a pályán maradt.

Mi történt Önnel a végzés után?
Szirtes tanár úr – aki tanított minket – abban az évben mutatta be a Volt egyszer egy csapat című darabot. Az egész osztályt behívta a castingra, és ebben a darabban én is kaptam egy kisebb szerepet.
Azóta is dolgozom a Madách Színházban, ahol Szirtes tanár úr folyamatosan ad számomra lehetőséget – bár nem mindig olyan nagyot, mint amilyet szeretnék– ezért ezúton is hálás vagyok neki. Játszottam főszerepeket, kisebb, izgalmas szerepeket, és ensemble (énekes-táncos kórus) feladatokat is vállaltam.
A Madách mellett folyamatosan színpadra léptem máshol is, még egyetemistaként kerültem be a Játékszín egy prózai darabjába. Itt Haumann Péter partnere lehettem, ami nagyon jó indulás volt számomra. Hét évet töltöttem a Játékszínben, Balázsovits Lajos igazgatása alatt több darabban játszottam.
Iglódy István hívott Pécsre játszani egy darabba, majd az általa igazgatott Magyar Színházba is. Érdekes, hogy itt játszottam évekig, s most újra – pár év kihagyás után – immár a negyedik évadomat kezdtem itt vendégként. A muzsika hangja főszerepével kerültem vissza, amit castingon nyertem el. Mai napig ez az egyik legjobban szeretett, leghálásabb szerepem.
Vidéken több színházban játszottam, Székesfehérváron, Egerben, Kecskeméten. Egy igazi ajándék volt – amire mindig vágytam – hogy a Győri Nemzeti Színházban is játszhattam, egy európai ősbemutatóban, a Doktor Zsivágó című musicalben, Tonja szerepét.

A próza, vagy a zenés szerepek állnak Önhöz közelebb?
Nem szabad különbséget tenni. Úgy gondolom, ha valaki egy jó zenés darabban nem működik jól színészileg a prózai részekben, akkor ott az egész nem működik. Énekelni alapból jól kell tudnom – hiszen sok musicalben és operettben játszottam – de elengedhetetlen emellett a prózai tudás is. Én az olyan zenés darabokat szeretem, ahol komolyan meg lehet mutatkozni prózában is, legyen az vicces, humoros vagy épp drámai, megrendítő. A Csókos asszony – amiben Rica-Macát játszottam – vagy a Dr. Zsivágó például épp ilyen.
Életem része volt mindig a zenélés, éneklés, de a szívem csücske a színház, mert a színészet általi kiteljesedés nagyobb öröm számomra, mint a „szimpla” éneklés.

Az interjúkészítés alatt is látszik Önön, hogy babát vár. Örök dilemma egy színésznek, hogy a párja szakmabeli legyen, avagy civil? Ön mit gondolt erről?
Személy szerint úgy tapasztalom, hogy szakmabelivel jobban működik a párkapcsolat. Szerelmem, a megszületendő kislányunk édesapja, Juhász Levente is szakmabeli. Ő egy rendkívül sokoldalú ember, énekes, színész, zenész, zeneszerző, ezért mi nem a klasszikus értelemben vett színészpár vagyunk.
Nem félek attól, hogy választanom kell majd a baba és a szakma közt, mert magam körül sok olyan jó példát látok, ami azt mutatja, hogy gyönyörűen tud működni a kettő együtt. Nagyon jól esett a kolléganők biztatása is, hogy az anyaság lesz a legcsodálatosabb dolog a világon, és ne foglalkozzak semmi mással, a szerepek, felkérések, ha akarnak, úgyis megtalálnak majd.

Volt olyan kiemelkedő momentum a pályáján, amire szívesen emlékszik vissza?
Igen! A Madách Színházban 2009-ben mutattuk be a Contact című előadást, ami egy Broadwayról jött darab volt. Replika változatban játszottuk, ami azt jelenti, hogy nem elég, hogy a külföldi előadás jogát megvesszük, de az csak úgy vihető színre, ahogyan eredetileg megvalósult. Ezt a táncjátékot Susan Stroman koreografálta, aki többek között a Producerek koreográfusa is volt. A világon mindenhol replika változatban adták el, és ehhez – így volt ez nálunk is – a koreográfus megbízott asszisztense, Tome’ Cousin tartotta a válogatást. Miután kiválasztották a magyar szereplőket, ők tanították be a darabot, ami ugyanazzal a koreográfiával, díszlettel, jelmezzel, zenével ment, ahogy azt eredetileg is bemutatták. Gyakorlatilag semmi másban nem tért el az eredeti produkciótól, csak abban, hogy magyarul játszottuk a prózai részeket.
Nagyon ritka, hogy Magyarországon egy darab replika változatban kerüljön bemutatásra! A válogatás során az amerikai asszisztens engem választott ki az egyik főszerepre, így egy klasszikus balett pamflet főszerepét játszhattam és táncolhattam el. Ez azért is meglepett, mert bár nekem volt táncos előképzettségem, azért a jazz tánc és a klasszikus balett két külön kategória, még ha az alapjai ugyanazok is. Csodálatos ajándék volt, hogy idejön valaki Amerikából – aki nem ismeri senkinek a szakmai múltját, nem érdekli, hogy van-e „neve” az illetőnek – mindenkitől függetlenül dönt, és a castingon – ahol táncolnom kellett és egy prózai részt előadnom – engem választott ki az egyik főszerepre.
Sajnos a darab nem sok előadást ért meg, mert mi itthon ezt a próza-tánc egyveleget nem igazán szoktuk meg, de az én életemben mérföldkő volt. Valamire úgy kellett „felfutnom”, hogy nem hittem el, hogy meg tudom csinálni, miközben a Broadwayról idejött egy ember, aki azt mondta: De igen, te képes vagy erre!
Nálunk az ember sokszor kétségek között vergődik, hogy képes-e valamire, amit addig „nem ugrott meg”, egy amerikai pedig azt mondja, hogy igen, csiszolni kell a technikádat, sokat kell gyakorolnod, de képes vagy rá, te vagy a legjobb erre, s minden rendben lesz! Az a legfontosabb hogy ők meglátják benned a megfelelő figurát, karaktert, s a többi már jön utána. Nekem ez a próbafolyamat és az előadás a mai napig meghatározó élmény!

Meg van elégedve önnön népszerűségével?
Magyarországon bűvös szavak, a „név”, az „ismertség”, a „sztárság”, de nekem nem erről szól az életem, nem vagyok jelen a tévében, nem vagyok ott a címlapokon.  Színházakban játszom, és emellett sokat szinkronizálok. Azt, hogy ismertté váljak, nem akarom mindenáron, és ha azzá is válnék, akkor sem a bulvárújságok celebjeként, hanem a munkám által szeretnék ismert lenni.
Színészként az a vágyam, hogy estéről-estére valami olyat nyújtsak, amitől a néző úgy megy haza az előadás után, hogy kapott valamit, élményt jelentett a számára az, amit látott, átélt. Persze ma is sok a kétség bennem, hogy jól csinálom-e, vagy elég jó-e az, amit csinálok? Aztán a páromtól, a kollégáktól a közönségtől jövő pozitív visszajelzés általában megnyugtat.
Majd jön egy új feladat, és minden kezdődik elölről. Ezen a pályán soha nem lehet hátradőlni azzal, hogy eleget bizonyítottam, mától minden nehézség kipipálva, és talán ez az állandó kihívás az igazán szép az egészben.

Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett