Felvidékről jött meghódítani a magyar színpadokat

Úgy érzem a színészi pályán idővel nagyon sok rutint, technikát el lehet sajátítani, de alapvetően mégiscsak egy személyiség áll a színpadon, akivel vagy tud, vagy nem tud azonosulni a néző. Emellett – és ennek mindenképpen örülnünk kell – a nézők többségében még mindig él egy jófajta romantika a színház világa és a színészek iránt. Ezt a saját bőrömön is tapasztalom, jó lenne ezt az érzést minél tovább fenntartani bennük – vallja Holecskó Orsolya színművésznő, aki a határon túl született, mégis a hazai színpadokon kápráztat el minket.

Az egykori Csehszlovákiából indulva milyen hosszú út vezetett a magyar nézők megnyeréséhez?
Szenci lány vagyok – ez egy szlovákiai város, ami olyan 20 km-re található Pozsonytól – ott éltem egészen 18 éves koromig. Mindvégig magyar iskolákba jártam, Szencen az általánosba – ott alapiskolának hívják – majd a jó nevű pozsonyi Duna utcai gimnáziumba – valami furcsa véletlen folytán matek-fizika szakra, bár ezek a tárgyak elég távol állnak tőlem – ahol leérettségiztem.
Mindkét szülőm magyar, édesapám Szabolcs megyei, Nyíregyházán született és felvidéki magyar lányt – édesanyámat – vett feleségül, ki is költözött hozzá, az akkor még Csehszlovákiába. A nyarakat az öcsémmel együtt általában Magyarországon töltöttük az apai nagypapámnál,
így nagyon sok budapesti élményem volt már gyermekkoromtól kezdve.
Bár az anyanyelvem magyar, egészen kicsi koromtól jól beszélek szlovákul, majdnem anyanyelvi szinten, amire nagyon büszke vagyok.

Mikor került az életébe a színjátszás?
Egészen kiskorom óta szertornáztam, majd zongorázni, jazz balettezni és énekelni tanultam. Visszagondolva ezek a hobbik mind azt mutatják, volt valami vonzódásom a művészetek felé, csak akkor ez még nem tudatosult bennem. Később a gimnáziumban volt egy színjátszó csoport, ahová én is jártam, de ez sem volt kifejezett elköteleződés a színpad világa felé.
Bár akkor még nem tudtam igazán, majd mit is szeretnék csinálni, azt azonban igen, hogy nem szeretnék nyolctól négyig egy irodában ülni, és minden nap ugyanazt a munkát végezni. Aztán az érettségi évében négyen a színjátszóról kitaláltuk, hogy megpróbáljuk a felvételit a pozsonyi színire, de ez az ötlet annyira későn született meg bennünk, hogy például Budapestre már be sem tudtam adni a jelentkezésemet.
Mivel Pozsonyban is minden évben vesznek fel magyarokat az ottani Színművészetire, oda jelentkeztem, de ott nem jutottam tovább. Így végül Budapestre, a Gór Nagy Mária színi tanodába felvételiztem ahová aztán egy évet jártam.

Hogyan került be végül a budapesti Színművészeti Egyetemre?
A színi tanodából szinte mindenki ment felvételizni a Színműre, nekem is szóltak az osztálytársak, az utolsó napon vittem be a felvételi papírokat a tanulmányi osztályra. Bár akkor még nem igazán voltam képben a felvételiztető tanárokkal – konkrétan nem tudtam, hogy ki kicsoda a színházi palettán – és azt sem tudtam, hogy mennyire nagy dolognak számít oda járni. Inkább csak azért mentem én is, hogy ne lógjak ki a sorból.
A felvételizők nagy része tökéletesen felkészül, kidolgozza a verseket, prózákat, előre lejátssza magában, mit hogy fog csinálni, mondani a felvételin, sokan rettenetesen izgulnak amiatt, hogy minden úgy menjen le, ahogy elképzelték, eltervezték. De számomra ez a felvételi inkább játék volt, nem vettem egészen komolyan, hiszen ott voltam már egy színi tanodában hallgató, ami tökéletesen megfelelt a számomra. Talán pont azért, mert nem görcsöltem túl, sikerült a személyiségemnek egy olyan oldalát megmutatnom, ami felkeltette, felkelthette a felvételiztetők érdeklődését, és bejuttatott a Színművészeti Egyetemre.
Többször megkérdezték tőlem, hogy szerintem mi a sikeres felvételi titka? Azt szoktam mondani, hogy ez sokszor nem is a felvételizőn múlik, hanem az osztályt indító tanáron. De amit mindenki megtehet magáért az az, hogy úgy letisztul, hogy a felvételi bizottság előtt meg tudja mutatni az ő valós személyiségét. S ha ez – a személyiség – felkelti az érdeklődést, akkor talán nyert ügye van a jelentkezőnek.

Ön Kerényi Imre zenés osztályába került be, mindig is ide vágyott?
Fogalmam sem volt róla akkor, ki is Kerényi Imre – hogy a Madách Színház igazgatója – és az is véletlen volt, hogy operett- musical osztályba felvételiztem. Éppen indult ilyen abban az évben – s akkor még naivan – azt hittem, hogy kiválóan tudok énekelni. De persze aztán kiderült, hogy azért van még hova fejlődnöm. Emellett, ha mondjuk valakinek Nádasi Veronika az osztálytársa, az szerintem könnyen elbizonytalanodik a saját énektudását illetően.
Sok a véletlenszerűség – vagy talán sorsszerűség – az életemben, hiszen mások évekig vártak arra, hogy induljon zenés osztály, de nekem ez nem volt fontos szempont. Mindent ilyen lazán vettem – egészen a harmad rostáig – amikor hirtelen rájöttem, hogy ez a folyamat végül komolyra is fordulhat a számomra. A magyarországi színészképzés fellegvárát ostromoltam, megéreztem az ebben rejlő lehetőséget és tétet, amitől aztán egyből le is blokkoltam. Ennek ellenére bejutottam, s az első éveket olyan furcsa – szinte minden mindegy – állapotban éltem végig, úgy is mondhatnám, hogy másodikban érkeztem meg igazán fejben az Egyetemre.

Egy új életszakaszába csöppent, mit jelentett ez az ön számára?
A fővárosi lét nem jelentett új élethelyzetet a számomra, hiszen akkor már egy éve itt éltem, s a Deák térről – ez volt nekem az origó – mindenhová eljutottam. Viszont ami nagy változást hozott, hogy hallgatóként hirtelen nagyon durván betáblázták az időnket, volt hogy éjjel kettőig is bent voltunk. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, a külvilág pedig megszűnt létezni számunkra. Ez alatt megéreztem, hogy az osztálytársaimnak milyen sokat jelent az, hogy mi így együtt 17-en ott lehetünk – de én akkor ezzel még nem igazán tudtam mit kezdeni.
A saját személyiségemnek a felismerése is nagyon felgyorsult, hirtelen szembe kellett néznem saját magammal, a gondolataimmal – ráadásul egy zárt közegben – ami engem eleinte nagyon megviselt. Úgy éreztem, hogy elvették a szabadságomat.
Az osztályban mindenki kereste magában azokat a mélységeket, amiket majd később a színpadon elő tud hívni, folyton saját magunkat figyeltük, illetve én inkább csak a többieket. Úgy éreztem, hogy itt csak én vagyok normális, mindenki más lökött. Teljesen idegennek éreztem magamtól ezt az egész közeget. Ennek talán az is lehetett az oka, hogy 19 évesen kerültem be, mindig is későn érő típus voltam. De idővel nagy felismerések árán hirtelen utolértem saját magamat, és beilleszkedtem az addig furcsának tűnők közé.

Milyen színészi változáson ment át az egyetemi évek során?
Bár zenés osztályba jártam, úgy éreztem, hogy a próza nekem jobban fekszik, s jobban is szeretem azt, amikor – számomra ezt a lehetőséget leginkább a prózai szerepek adták meg – valamiben valóban el lehet mélyülni. A zenés műfajt felületesnek tartottam, de persze az évek alatt ez a nézetem változott. Mindenesetre a legnagyobb tiszteletem azoké a zenés színészeké, akik mind fizikumban, mind hangban és kiállásban, lélekben ezt a nagyon komoly munkát magas szinten képesek művelni.
Szóval negyedikre már kialakult, hogy nem a zenés színház az én világom és komoly prózai színésznő szeretnék majd lenni. Természetesen az élet ezt később úgy alakította, hogy mindenféle szerep megtalált a drámától a musicalen át az operettig, én pedig igyekeztem felvenni a fonalat és helyt állni minden fronton.

Ez a pálya a végzés után kezdődött el valójában, hol és mivel?
Szemenyei Janival együtt Zalaegerszegre szerződtünk Bagó Bertalan művészeti vezető hívására. Három évadot töltöttem ott társulati tagként és még egy évet vendégfellépőként. Ezek az évek nagyon meghatározóak voltak a számomra, mindenféle műfajban kipróbálhattam magam, nagyon sok fontos szerepben, sokat fejlődtem. S alapvetően jó dolgom is volt, de úgy éreztem ez nem elégit ki, és mindenképpen szerettem volna azt is kipróbálni milyen Budapesten játszani.
Egy év szabadúszás után kaptam egy számomra fontos szerepet a Madách Színházban (Diploma előtt) és ezzel egy időben – 2010-ben járunk – alakult újjá a Pesti Magyar Színház társulata Őze Áron igazgatói kinevezésével. Nagy reményeket fűztem ehhez a lehetőséghez, s már szinte minden részletet megbeszéltünk a szerződésemmel kapcsolatban, amikor váratlanul be kellett jelentenem Őzének, hogy gyermeket várok. Ő nagyon szimpatikusan állt a dolgokhoz, megbeszéltük, hogy az évad első felét kihagyom – Áron fiam novemberi születésű – és januártól elkezdek majd dolgozni. Akkor még ugye semmilyen tapasztalatom nem volt a gyermek nevelés terén, azt hittem, hogy a szülés után két hónappal majd rögtön szeretném és tudom is folytatni a színpadon, de ez azért nem volt ennyire egyszerű.
Öt évet töltöttem a Pesti Magyar Színházban, akkor jöttem el, mikor igazgatóváltás történt, és nekem már nem hosszabbították meg a szerződésemet. Néhány szerepemet vendégként megtarthattam, majd szabadúszó évek következtek hol több, hol kevesebb munkával. Ebben benne volt egy nagyváradi Maya előadás Novák Eszter rendezésében – ami mély nyomot hagyott bennem, ugyanis a főpróba héten derült ki, hogy újra babát várok. Illetve a József Attila Színházban, a La Mancha lovagjában kaptam meg Antonia szerepét. Ebben az előadásban ismét egy színpadon játszhattam régi osztálytársaimmal, Zöld Csabival, Fila Balázzsal, Ömböli Palival.

Említette az első fia születését, akkor épp itt az ideje, hogy a magánéletéről is mondjon néhány szót.
Már az egyetemi évek alatt megismerkedtem későbbi férjemmel, Nagy Péterrel, aki az alattunk lévő évfolyam hallgatója volt. Házasságunkból két fiú született, Áron 2010-ben, Ambrus pedig 2017-ben.
A nagyobbik fiam most harmadikos, az első két évben nem járt iskolába, magántanuló volt, én tanítottam meg neki az alapokat, otthon tanult meg írni-olvasni. Erre rendkívül büszke vagyok, ugyanis imád olvasni. A Balatonnál találtunk egy iskolát, amelyik támogatta az otthontanulást, ők adták le a tananyagot havi bontásban, oda jártunk vizsgázni. Annyira szimpatikus volt a suli, hogy szeptemberben le is költöztünk, azóta bejáró, most ott végezte a 3. osztályt, mi szülők pedig ingázunk az otthonunk és a munkahely – a férjem Székesfehérváron játszik – között.
Színész házaspár vagyunk, de otthon egyre inkább kiiktatjuk az életünkből a színházat, igyekszünk a családi életünkre koncentrálni, annyi feladat van a két gyermek körül, hogy nincs is igazán időnk erről beszélni.

Nagyon jól beszél szlovákul, ezen a nyelven is színpadra lépett?
Ha színpadra nem is, reklámot forgattam többször Szlovákiában és filmszerepet is vállaltam volna ezen a nyelven. Volt egy szlovák ügynökség ahol regisztráltam és bejutottam az egyik sorozat végső castingjára, ahol végül már csak hárman maradtunk. De a próbafelvételen a partner eltért a megadott szövegtől, ettől teljesen kizökkentem és – mivel nagyon régen használtam a nyelvet – nem tudtam kapásból szlovákul improvizálni. Emiatt a szövegemben két nyelvtani hibát is elkövettem – ez sokkoló volt nekem – nem is erőltettem tovább a szlovák vonalat.

Mi várhat önre a közeljövőben a színészet területén?
Az biztos, hogy decemberben elkezdek próbálni a Bartók Kamaraszínházban, illetve hogy a már futó két előadásomat tovább játsszuk.
Egyelőre még gyesen vagyok, de már elkezdtem visszaszivárogni a tavalyi évadban. Dolgoztam Dunaújvárosban, ahol a Tied a világban játszottam és a Komáromi Jókai Színházban. Ide Horváth Illés hívott, akivel a Magyar Színházban kollégák voltunk, a Bolha a fülben című darabot rendezte. Ez volt az első komoly prózai főszerepem a kisebbik fiam születése után. Bizsergető volt újra a színpadon állni és ráeszmélni, hogy Úristen ez nekem mennyire hiányzott. Az első jól sikerült próba után éreztem, hogy felmegy az adrenalin, pezsgett a vérem, csodás állapot volt!
Szeretnék forgatni is többet, remélem erre hamarosan lehetőségem is nyílik.
Sokan panaszkodnak a kollégák közül, hogy túl sokat dolgoznak, emiatt nagyon kevés idejük van a megújulásra. Én pedig az elmúlt három évben kevesebbet foglalkoztam színházzal – inkább sokat mással, még egy sí segédoktatói tanfolyamot is elvégeztem a gyes alatt – ezért éppen ideje hogy újra többet játsszak. Persze csak amennyit a családi életünk is elvisel.
A pandémia miatt most nekem is maradtak el előadásaim, de bízom benne, hogy hamarosan pótoljuk őket. Ez szabadúszóként anyagilag is igen kényes időszak.
Azért pánikba nem esem, velem mindig a legváratlanabb helyzetekben történtek a fontos dolgok, amikor éppen nem volt semmi, akkor jött be valami jó munka. Most is éppen várok egy számomra fontos telefont, s remélem, hamarosan be is érkezik ez a várva várt hívás.

Ezek szerint szívesen felpörögne ismét a színpad világában?
Két hosszabb kényszerszünetem volt a pályámon- a várandósságok időszaka, illetve amíg a gyerekek picik voltak. Én kifejezetten élvezem, hogy a hobbim a szakmám, nekem ez valóban játék, ami mind a mai napig élményt jelent. Boldogan megyek be a próbákra és előadásokra, és az sem számít, hogy ez melyik játszóhely, Pesten van-e vagy valahol vidéken, ebben a tekintetben semmiféle státuszkérdés nincs bennem.
Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett