Énekével képeket fest elénk, játékával varázslatos világokba repít el bennünket - interjú Balogh Anna színművésznővel

Énekével képeket fest elénk, játékával varázslatos világokba repít el bennünket - interjú Balogh Anna színművésznővel



2018. augusztus 03. péntek, 13:38

Örök bakfis - bár színpadi sikereket, és anyai örömöket egyaránt maga mögött tudhat – mégis őrzi fiatalos szeleburdiságát, mindent megmutatni akaró vágyait és naiv rácsodálkozását a világra. Önfeledt kacagása és kedves mosolya, ma is éppen olyan, mint hajdanán, amikor elhatározta, hogy felszáll Thália szekerére.

Honnan indult, hogyan alakultak a kezdeti évek?
Tatai lány vagyok, mérnökszülők gyermeke. Ebben a gyönyörű kisvárosban cseperedtem fel. Itt is jártam gimnáziumba, így nem véletlen, hogy nagy lokálpatriótának érzem magam.  Egy testvérem van, a másfél évvel idősebb bátyám, aki remek matekos, a szememben mindig ő volt a szuper zseni. Ma már két diplomája van, három nyelven beszél, Ő egész más pályát választott, mint én.
Én már a gimnázium alatt feljárogattam Pestre színi stúdióba, ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy prózai színésznő szeretnék lenni. Persze énekelnünk is kellett, s egy ilyen alkalommal félrehívott Szarka György - a Rockszínház korrepetitora - és szinte kötelezővé tette, hogy jelentkezzem a Ki mit tud-ra. El is indultam és végül eljutottam a televíziós középdöntőig, ami a Madách Színház színpadán zajlott. Sokan vélték, hogy arra is esélyes vagyok, hogy nyerjek, de mivel akkor még musical kategória nem volt, engem a 16 éves kamaszlányt egy harmincéves operaénekes férfival párosítottak a középdöntőben. Így egyértelmű volt a végső eredmény. Ennek ellenére, és amit felmutattam, annak alapján a zsűri őstehetségnek tartott. Ekkor döntöttem úgy, hogy énekelni is fogok.
Szarka Gyuri megtanított arra, hogy úgy gondolkodjak, úgy építsek fel egy dalt, mint egy prózai monológot.
 
Az énekléshez persze hozzátartozott a színpad is.
Húszévesen játszottam életem első szerepét, ami főszerep volt. Várkonyi Mátyás darabjában a Dorien Gray-be, amit Nagy Viktor rendezett alakítottam Sybil Vaint. Nem, hogy életem első szerepe, ráadásul főszerepe volt, németül is kellett játszanom. Annyira megijedtem a feladattól, hogy három nap alatt megtanultam németül az egész szerepet. Mivel szónak meg akartam tudni az értelmét is, ezért egy barátnőmmel szóról szóra lefordíttattam a szöveget.
De ez az igényesség mindig megvolt bennem. Aztán a társulat legnagyobb csodálkozására, a sikerek kellős közepén – az egyik turné után felálltam, és úgy döntöttem abbahagyom a turnézást, mert tanulni szerettem volna. Bár Hollandiában, egy hatalmas csarnokban állva tapsoltak nekem, éreztem, hogy végig kell járnom a ranglétrát, ha el szeretnék jutni a célomhoz. Éreztem, hogy ami bennem van, azt ki kell még dolgoznom, és nem szabad, hogy ezt elfecséreljem, vagy hagyjam elveszni.
 
Evidens, hogy akkor irány a Színművészeti Főiskola.
Az lett volna, de a főiskolára nem mertem még elmenni, keresgéltem a helyemet, és a Gór Nagy Mária Színi Tanodába jártam évekig. Itt Pogány Judit minden évben bíztatott, hogy felvételizzek a főiskolára, de nem mertem nekivágni, úgy éreztem esélyem sincs. Végül aztán hallottam, hogy Kerényi Imre indít zenés osztályt, és ekkor rászántam magam a jelentkezésre. Párhuzamosan indítottak prózai és zenés osztályt, de csak egyet lehetett megjelölni, így választottam a zenéset. Bár addig már sok zenés főszerepet eljátszottam, még mindig úgy éreztem, hogy nincs meg bennem a kellő önbizalom, és nagyon boldog voltam, amikor bekerültem. Ráadásul egy szuper jó kis osztályba, ahol nagyon jól éreztem magam.
Még a főiskola előtt – egy évig - jártam a Konzervatóriumba is, ahol a tanárok nagyon az operaéneklés felé szerettek volna terelni. Én azonban színésznő szerettem volna lenni, és úgy éreztem az operákban gyönyörűen énekelnek, de színészileg nem tudnék kiteljesedni.

Bekerült tehát a főiskolára, megkapta ott azt a szakmai hátteret, amire vágyott?
Úgy érzem igen. Nagyon jó volt, hogy egy összezárt légkörben rengeteg helyzetgyakorlatot végeztünk, sokat tanultunk egymástól. Osztályfőnökünk, Kerényi Imrének zseniális meglátásai voltak, nagyon jól tudott instruálni bennünket. Egy-egy mondattal helyre tudott tenni egy-egy embert és jelenetet. Ami számomra azt jelenti, hogy valahol ő nagyon mélyen belelát az emberek személyiségébe és nemcsak a szakmaiságukba. Tőle rengeteget tanultunk, és bár ő éppen akkortájt ment bele politikai szerepvállalásokba, ezt mindig nagyon határozottan távol tartotta tőlünk.
Kerényi tanár úr azt javasolta, hogy vagy a Nemzeti Színházat próbáljam meg végzés után, vagy egy olyan helyre menjek, ahonnan kiengednek játszani máshová is. Ez a tanácsa mutatja, hogy kitűnően ráérzett a bennem meglévő szabadságvágyra. Végzés után egyébként megkerestem a Nemzetit - ez volt az első és utolsó alkalom, hogy azért felhívjak egy igazgatót, hogy bejelentkezzek és ajánlkozzak valahová. Roppant kínosam éreztem magam – ráadásul akkor Jordán Tamásnak az én karakteremre meg is volt a színésznője, később pedig már nem is próbálkoztam.
 
Tehát (eddig még) nem lett a Nemzetiből semmi, de mi történt Önnel a végzés után?
Egyik lehetőségként, lehettem volna egy nagy nézettségű tv sorozat jelentősebb szereplője. Már harmadévesen felkértek egy nagyobb szerepre egy RTL filmsorozatban, de akkor még a főiskola nem engedett ki. Aztán a végzés évében újra megkerestek, de ekkor már én mondtam nemet. Teljesen őszintén elmondtam, hogy elvégeztem a főiskolát, szeretnék magamnak esélyt adni a szakmában, még akkor is, ha egy ilyen lehetőséget esetleg örökre elszalasztok. Úgy gondoltam akkor, végzős színészként, hogy nem biztos, hogy jó lenne ott kezdenem, de ha ma jönne egy ilyen felkérés, talán már másképpen döntenék.
Tehát szabadúszó lettem a végzés után, és mivel Szirtes Tamás pont abban az évben vette át a Madách Színházat, tartott egy castingot az induló, új darabjához a Volt egyszer egy csapat című musicalhez. Ebbe beválogattak, de emellett sokféle színházban játszottam. Próbáltam megtapasztalni, hol milyen lehetőségek vannak, ebben az időben például nagyon sok jó szerepet játszottam a Centrál Színházban is, ahova többször is leszerződtettek volna. De féltem, hogy nem tudnak majd egyeztetni a Madách Színházzal, ezért ezt nem vállaltam. Igazából mindig szabadúszó voltam, és így ez van mind a mai napig, bár nyilván alapvetően a Madách csapatához tartozónak vallanak, én minden színházban otthon érzem magam, ahol szeretetet vesz körül.
 
Nem fél attól, hogy nem kap elég lehetőséget?
A munka egyszer több máskor kevesebb, de a lazább időszakokat sem látom véletlennek, talán ezek azért vannak, hogy a test, vagy az agy ki tudja pihenni magát.
Elvem, hogy több vasat kell tartanom a tűzben, soha nem kell pánikba esni, mert a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is mindig jön valami, és megsegítenek minket az Égiek. Volt, hogy nagyon csúnyán elbántak velem – mert az emberrel ilyesmi is megtörténhet ezen a pályán – aztán hirtelen, egyéb nem várt helyről pedig megkaptam egy remek szerepet. Az eltelt évek alatt nyugodtabb lettem, azóta például „véletlenszerűen” egyre többet szinkronizálok, ami egy újabb színfolt a pályámon, és arra ösztönöz, hogy fejlődjek, és egyre profibb legyek azon a területen is.
 
Nemcsak szakmailag, de lelkileg is bírni kell a kihívásokat.
Igen és ez sokszor nem könnyű, de megvan bennem az alázat, nem vágyom olyan dolgokra, amit nem nekem osztottak, megelégszem azokkal a szerepekkel – és hálás is vagyok értük – amiket megkapok. Majd ha eljön az ideje, jönnek nagyobb felkérések is, tudom, hogy soha semmi nem történik véletlenül.
A pályám során lehet, hogy eldobtam lehetőségeket, de abban a pillanatban a legjobb tudásom szerint azt a döntést hoztam meg, amit. Ezt úgy élem meg, hogy akkor sem rosszul döntöttem, csak ma már másképpen látok dolgokat, ezért lehet, hogy másképpen is döntenék. De nem a múltban, hanem a jelenben kell élnünk, arra kell figyelnem, ami most van, és nem arra, hogy mi lehetett volna.
 
Hogyan viszonyul a pályatársakhoz?
Remélem egyre jobban. Befogadónak kell tudnunk lenni, nyitottnak és elfogadónak. Szerencsére a mi pályánk egy hatalmas olvasztótégelye a legfurcsább és legváltozatosabb egyéniségeknek és mivel a munkánk során a lelkünkkel, szellemünkkel és fizikális kontaktussal is dolgozunk a színpadon, elengedhetetlen, hogy megtanuljuk elfogadni a teljesen más egyéniségű partnert és rendezőt is.
 
Békességben van önmagával is?
Mindig egy keresgélő ember voltam, még az olvasmányaim is azzal foglalkoztak, „ki is vagyok én valójában”? Először kicsit önmarcangoló típus voltam, majd átváltottam egy pozitívabb életszemléletre, ma már boncolgatom, fejtegetem magam, a végső célom pedig eljutni egy valódi harmonikus állapotba. Az élet olyan, mint egy cosinus görbe, mélypontok és csúcsok váltakoznak benne, a cél, hogy az előbbiből minél kevesebb, az utóbbiból minél több és hosszabb legyen benne. Az ember mindig kap pofonokat az életben – ez elkerülhetetlen – de ha van egy pozitív szemlélet bennem, akkor sokkal inkább jó dolgok történnek majd velem, jó emberek, örömteli események találnak meg inkább.
Azt tartom a legkorrektebbnek, ha az ember mindig az igazat mondja, ami belőle jön. Akkor nem tudják támadni, mert ha rájönnek, hogy hazudik, akkor rögtön támadhatóvá válik. Ahogy a bölcs mondás tartja, „csak az hazudjon, aki nagyon okos hozzá, de mivel egyikünk sem elég okos, jobb, ha mindig az igazat mondjuk”! Ezt elfogadom, és igyekszem e szerint is élni az életemet.
 
Azt az életet, ami több mint két éve talán a legnagyobb változást is elhozta Önnek.
Igen, akkor született meg Liza kislányom. Az anyaság rengeteg felelősséggel jár, sokkal több lett a teendőm, de emellett az életben lévő hangsúlyok is áttevődtek. Eddig a színház volt a legnagyobb szerelem, de a gyerek mindent felülír, ez végigkíséri az egész életünket. Ma már változott a sorrend első a gyermek, s csak utána jön a színház. 
Jelenleg a kislányom aktív korszakában sok dologra – pl. az olvasásra – kevésbé jut időm, sajnos a könyveim a polcon porosodnak. Félve egyszer-kétszer már behoztam a színházba. Tudja, hogy anya színésznő, és nagyon büszke rám.

 
Ön nem csak anya, de feleség is. Hogyan fogadja el a civil férje az Ön életritmusát?
Ez előny is és hátrány is, van, amit megért egy kívülálló, s van, amit nem, velünk kapcsolatban.
Az mindenképpen a jó oldala, egy ilyen kapcsolatnak, hogy egy „civillel” a színész jobban el tud vonulni, s én ezt az elvonulást nagyon igénylem is. Bár nyitott ember vagyok, de a magánéletemet igyekszem határozottan elkülöníteni a színházi világtól, a nyilvánosságtól. Az én kis életem az enyém, a miénk, az egy magánszféra. Kikapcsolódáskor fontos, hogy távol legyünk a tömegtől, mert nem szeretem a nagy nyüzsgést.
 
Még bizonyára számtalan felkérés, színpadi jelenlét áll Ön előtt, de jelen pillanatig mit adott és mit adhatna még Önnek a színészi pálya?
Tízéves koromban fogalmazódott meg bennem először, mindegy, hogy mi leszek - akkor persze nem tudtam még, hogy ez mi lesz - de azt a szívemből, és mindenképpen nagyon jól akarom csinálni. Azóta is mindig próbálom keresni belül az igazi Balogh Annát, mert ha törekszem arra, hogy igazi legyek, akkor az a színpadi játékomban is meg fog mutatkozni. Akkor mindegy, hogy egy többdiplomás, vagy egy egyszerűbb néző ül a sorokban az ütni fog, az hatni fog, a néző fogja érezni, hogy az igazi, amit átadok. Azért vagyok szerencsés, hogy a Jóisten erre a pályára hívott el, mert emiatt – a szó legnemesebb értelmében – önmagammal tudok foglalkozni, úgy a szerepeimben, mint a magánéletemben.
Annyi gyönyörű szerepet eljátszottam már életemben, nyugodtan elmondhatom, hogy sikeresnek érzem magam. Régen sok szerepvágyam volt - amiből jó néhány meg is valósult – ma már elfogadom, hogy azt kapjam, amit az élet ad. Ha szeretnék esetleg valamit, akkor az egy olyan nagy falat lenne, amiben megmutathatom minden kvalitásomat - a tehetségemet, a képességeimet, a bennem lévő szakmai tudást - mind prózailag, mind zenés színjátszás tekintetében, és ha megadatik a filmvásznon is.
 
Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett
Utoljára frissítve:vasárnap, 05 augusztus 2018 13:29




FRISS
AJÁNLÓ















Jegyértékesítő partnereink



Impresszum - Kapcsolat | Adatvédelmi tájékoztató