Bármit tesz, azt felsőfokon teszi – interjú Posta Victorral

Bármit tesz, azt felsőfokon teszi – interjú Posta Victorral



2018. augusztus 01. szerda, 11:03
Posta Victor magasan képzett – Zeneakadémiai és Színművészeti diplomás - komoly sikereket elérő művésze a Madách Színháznak. Mégis csak a hangja által – hiszen rengeteget szinkronizál – talán többen ismerik, mint karaktereket megformáló musicalszínészként. Interjúnkban azt mutatjuk be ki is valójában ez a színész, mely személyiség rejtőzik a hang mögött.

Milyen ősökre tekinthet vissza, hogyan indult a pályája?
Debreceni vagyok, a szüleim Balmazújvárosban születtek. Apukám nemzetközileg is elismert vegyészprofesszor, egyetemi tanár, anyukám rajz-magyar szakos tanárnő volt majd dekoratőrként dolgozott.
Szüleim rendkívül fontosnak tartották, hogy már korán elkezdjek a művészetekkel foglalkozni, ötévesen beírattak zongorázni, zeneóvodába, majd zenei általánosba jártam. Gyerekként, két és fél évvel fiatalabb öcsémmel együtt kezdtük a pályánkat a debreceni Csokonai Színházban, de ő később más irányba fordult, elvégezte a Képzőművészeti Egyetemet, festőművész lett. 12 évvel fiatalabb húgom már tisztán polgári foglalkozást választott, belőle orvos lett.
 
Ezek szerint már kisgyermekként intenzív képzésekben vett részt?
Jó képességeim voltak, végig kitűnő voltam, nyitva állt előttem a lehetőség, hogy valami „komoly” pályára lépjek. Én azonban a művészeti vonalat választottam, és ezt soha egy percig nem bántam meg. Annak ellenére, hogy találkoztam a művészi létezés árnyoldalaival, a mai napig nem szenvedek kárt semmiben, élvezem, amit csinálok. Eljátszhattam szinte a legjobb musical szerepeket, tarthattam önálló estet - ahol zongoráztam, énekeltem - a Madách stúdiószínpadán. Elmondhatom, hogy sok mindent megkaptam, amire csak vágyhat az ember ezen a musical színészi pályán.
 
Visszatérve az iskolákhoz, milyen oktatási intézményekben, s mit tanult?
Debrecenben végeztem a Kossuth gimnáziumot, s ezzel párhuzamosan két évig a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolát. Majd két évig jártam Budapesten a Szent István Zeneművészeti Szakközépiskolát - – a 3-4. osztályba - ezekben az években a debreceni gimnázium magántanulója voltam.
Mindkét helyen leérettségiztem, de már érettségi előtt tudtam, hogy felvettek a Bázeli Zeneművészeti Főiskolára, zongora szakra.
 
Hogyan került a képbe ez a svájci főiskola, milyen volt ott az élet?
Egy véletlen által. A Szent Istvánban oktató zongoratanárnőm ismerte a Bázelben oktató, magyar származású zongoratanárt – Gyimesi Lászlót – és javasolta, próbáljak ott szerencsét 1995-ben nyertem felvételt az ottani Zeneakadémiára, bár akkor még egy szót sem tudtam németül. Ezt villámgyorsan pótolnom kellett, és később már annyira jutottam nyelvtudásban, hogy a svájci dialektusokat hallva, azt is megmondtam, ki melyik városba való.
Kikerülve a zongoratanárommal magyarul beszéltünk, de minden egyéb oktatás természetesen németül folyt. Ez az iskola nagyon nyitott, a tanulók fele svájci, a másik fele a világ minden tájáról jött össze. Zongoraszakra jártam, ezt elvégezve megszereztem a zongoratanári diplomámat, zongoraművész lettem. De mivel nem bírtam a tanulni vágyásommal átjelentkeztem ének szakra is, sőt erre a szakra Luzernben is felvettek. Hat évet töltöttem ebben a gyönyörű országban.

 
Ekkor egy újabb fordulat történt Önnel.
Igen, s ez lényegében egy ígéreten alapult. Valaha megígértem a szüleimnek, hogyha lehetőségem lesz - mivel színművész szerettem volna lenni valamikor – megpróbálom a felvételit a Színművészetire is. S amikor 2001-ben beadtam a jelentkezésemet, valójában semmi komoly célom nem volt ezzel. Nagy meglepetésemre továbbjutottam a felvételi fordulókon, s egyszer csak azon találtam magam, hogy bent vagyok a következő induló musical osztály felvett hallgatói között.
 
Otthagyta a külföldi jobb életkörülményeket, karrierlehetőséget, s Magyarországot választotta, mi volt ennek a hátterében?
Lehettem volna kint zenepedagógus, de az nem igazán akartam lenni. Érdekes volt, hogy az énekesi pályám nagyobb lendületet vett, mint a zongorázás. El is indult az operai vonalam - ezért fájt kicsit a szívem - épp akkor kértek fel egy kis szerepre a luzerni Operában. De ezt már nem tudtam elvállalni, mert időközben hazajöttem, s a főiskolát választottam.
 
Más keményen küzd, s esélye sincs, hogy színész lehessen, Ön félvállról vette, s bejutott. Mit gondol, mi lehetett ennek az oka?
Ez szinte egy tipikus eset, sok színész meséli, hogy nem is akart bekerülni, s bejutott. Osztályfőnökünk, Kerényi Imre már az első fordulóktól kezdve – ami egyáltalán nem szokványos - bent ült a meghallgatásokon, nagyon odafigyelt. Olyannyira, hogy a későbbi fordulókon már alig estek ki azok, akik nála elsőre továbbjutottak. A válogatásánál – s ebből nem is csinált titkot – az is szempont volt, hogy a jelölt sokoldalú legyen, beszéljen nyelveket, játsszon hangszeren stb. Bár az osztályunkba eleve olyan embereket vettek fel, akik tudtak énekelni, de egyébként a későbbiekben a tanrend teljesen a prózai oktatásra épült.
 
Hazaköltözött Magyarországra, indult az oktatás, hogyan élte meg a diákéveket?
Ami nagy változást jelentett, hogy meg kellett szoknom – a svájci precizitás után – az itteni főiskola lazább mentalitását. Az elején nem is voltam partner a pezsgő színészi életben, bulikban, hiszen nagyon komolyan vettem, hogy én egy cél miatt – a kinti lehetőségeket félretéve - hazajöttem, s ezt mindenképpen meg szerettem volna valósítani. Aztán persze becsiszolódtam, beilleszkedtem, tökéletesen idomultam a helyzethez, az itteni elvárásokhoz.
Az oktatás is más volt, mint a zenei pályán. A színészetoktatásunk – annak ellenére, hogy ragyogó tanárok adták le az anyagokat - kicsit az önképző körhöz volt hasonlatos, míg előtte Bázelben kemény gyakorlások, percre beosztott feladatok voltak. Ez azonban valószínű a két művészeti vonal teljesen eltérő didaktikájából is adódott.
Az osztályközösségünk nagyon sokat jelentett és jelent számomra, tartjuk a kapcsolatot, szerencsére gyakran találkozunk színpadon, vagy szinkronban.
Kerényi Imre mondta, hogy a színészet generációkban megy tovább, bízom benne, hogy az osztály életünk végéig kapcsolatban marad, és segíthetjük egymást.
 
Eltelt a négy év az egyetemen, tudta merre tovább a végzés után?
Szirtes Tamás - aki nekünk a zenésszínjátszást tanította - harmadévben kettőnket Nagy Sanyival megkeresett, s felajánlotta, hogy coverek – beugrók, a hármas szereposztáson kívül – lehetünk az Operaház fantomja előadásában. Sanyi a Raul, én a fantom szerepét kaptam meg, ezeket betanultuk, s tudtuk, hogy egyszer mi majd ezeket játszani is fogjuk. Mi tehát, amikor lediplomáztunk munkát kaptunk a Madách Színházban, s én ennek nagyon örültem.
Ha ez nem lett volna, jártam volna német nyelvterületre meghallgatásokra, de ha itt játszhattam az Operaház fantomját, akkor erre már nem volt szükségem.
 
Az Önök pályája Nagy Sanyival párhuzamosan fut itt a Madách Színházban, jelent ez rivalizálást Önök között?
Úgy érzem nem. Sanyi nagyon jó természetű ember – bízom benne, hogy én is az vagyok mások szemében – így zökkenőmentesen ki tudunk jönni egymással. Példának említhetem az Én József Attila előadást, ahol mindketten a címszerepet játsszuk. Ott sem egymással rivalizáltunk – ez fel sem merült - hanem elfogadtuk, hogy két külön karakterként egyikünknek ez, a másikunknak az a megközelítés, szerepfelfogás áll jól.
A színpadon egyébként is én a színtiszta profizmusban hiszek, ezt azt jelenti, bármi is történjék a színpadon, neked a saját előadásodat kell vinned. Az összjáték persze létezik, de a musicalrendezések úgy működnek, hogyha mindenki jól csinálja a maga dolgát, akkor az előadásnak működnie kell. Képileg megjelenítve, mi színészek olyan oszlopok vagyunk, melyek párhuzamosak egymással, s akiknek a maguk építésével kell törődniük. Ha nem erre figyelünk, akkor elkezdünk dülöngélni, s ennek az vége, hogy összedől az egész építmény, bukik az előadás.
A helyszín sem mindegy számomra, hogy hol játszom. Már kiskorom óta – annak ellenére, hogy tisztelem a kisszínpadok meghittségét – a nagyszínpadi fellépés híve voltam, a nagy térben, a sok néző előtt tudok kiteljesedni. Szeretem a távolságot, ha rá lehet látni a teljes egészre, s ehhez tér kell.
 
Milyen szerepek vártak még itt Önre a Madáchban?
A Producerekben kaptam egy kisebb szerepet, de a József és a színes szélesvásznú álomkabátban már nagy szerepem volt, illetve jött az Édes kettes hármasban. Ez utóbbi kétszereplős előadás, érdekessége - és nehézsége - volt számomra, hogy mi már a főiskolán ezt játszottuk Wégner Judit osztálytársammal, de akkor teljesen más fordításban. A szituációk, a zene azonos volt, de most minden mondatot másképpen kellett mondani. S ez borzalmas volt, sokkal nehezebb, mintha egy vadonatúj darabot tanultam volna be az elejétől.
Tizenhárom éve vagyok Madách Színháznál, de közben két évig Herbertet is játszottam nagy sikerrel a Vámpírok báljában, ami a PS produkciója volt.
Az embert az a veszély fenyegetheti pályája során, hogy beskatulyázzák, bár bízom benne, hogy én ez alól kivétel vagyok, hiszen úgy érzem, elég sok fajta szerepet játszottam már. Nem szokványos, hogy egy komoly fantom után eljátszik valaki egy Elvis paródiát is, örülök neki, hogy széles a palettám.
 
Beszélne az előbb említett önálló estjéről is bővebben?
L'élek címmel futott, - Gallusz Niki volt a vendég - ahol felvállaltam, hogy saját magamat kísérem a zongorán. Két éve elkészült ennek a koncertváltozata is, a kőbányai művelődési házban életem eddigi legfontosabb dalait zongoráztam és énekeltem el. Ebbe az irányba szeretnék elmozdulni, hiszen az idő felettem is halad, s a musical igazából a fiatalok műfaja. Amiben egyedi vagyok, amiben megmutathatom önmagam, s ami nem szokványos, az pontosan ez a stílus, ezek az önálló estek, ahol magas szinten zongorázom, éneklés közben kísérem magam.
 
Kitölti az életét a Madáchos tevékenysége?
Igen, de emellett rengeteget szinkronizálok is, amit szintén nagy örömmel vállalok el. Mindenfajta filmekben – mozi rajz, sorozatok – hangalámondásban, reklámokban hallható vagyok, vannak olyan sorozatsztárok, akiknek én vagyok az állandó magyar hangja.
 
Mennyire művészet, színészet a szinkronizálás?
Úgy érzem, sokan lekezelően nyilatkoznak róla, pedig ezt is lehet jól, vagy rosszul végezni. Vannak olyan remek színészeink, akik rosszul, s kevésbé jók, akik remekül szinkronizálnak, tehát ez nem függ attól, mit nyújt valaki a színpadon.
Ha úgy közelítenénk, hogy ez művészet-e, akkor egyértelműen azt mondanám nem az, de véleményem szerint van olyan nehéz jól szinkronizálni, mint egy színházi szerepet megformálni. A szinkronizálás sorozatgyártásban megy nincs idő művészkedni, kapunk egy szöveget, elindítják a filmet, szájszinkronra rá kell mondanunk hibátlanul a leírtakat. El kell találni egy ritmust, egy ütemet, ahhoz kapcsolódva, amit lát az ember, s arra rögtön reagálni is kell, hisz a szinkron nagy részét próba nélkül veszik fel. Ezt, ha valaki nem színész nem igazán tudja megcsinálni, de ez annyival kevesebb a színészetnél, hogy itt nincsenek kidolgozott szerepek, gyötrő módon megszült karakterek. Ha jól sikerül egy szinkron, ugyanolyan boldog lehet az ember, mint egy jól sikerült előadás után, bár itt nincs meghajlás a végén a függöny előtt.
  
Említette, hogy hajdan az opera is képbe került az életében.
Fiatalon az ember persze musicalt akar énekelni, de lehet, hogy így negyven táján már az operát választanám. A tehetségem, az adottságaim, a hangom megvolt hozzá, de az operai színpadi jelenlétet akkor nagyon egysíkúnak éreztem.
Mint musical énekes is folyamatosan járok énektanárhoz, az operánál ez még hatványozottabban követelmény lenne.

 
Nem csak színészkollégák vannak, a rendezőkkel is együtt kell dolgozniuk. Nem jelent ez korlátozásokat a művészetében?
Ha a rendező kap valamit, ami neki tetszik, akkor azt nyilván elfogadja. Ha nem kap semmit, vagy nem tetszik, amit kapott, akkor felülkerekedik, s megmondja a színésznek, mit kell csinálnia. Véleményem szerint azonban minden rendező meggyőzhető és minden színész beidomítható.
A színházi rendezés engem egyébként sosem vonzott, ha rendeznék valamit, akkor, az film lenne, ennek a műfajnak a képeiben tudok gondolkodni.
 
Mit jelent a hírnév, a siker az Ön számára?
Mi színészek, a pillanat művészeiként, addig vagyunk jelen, amíg játszunk. Abban a pillanatban, ha lejövünk a színpadról, nem vagyunk többé, s hogy az utókor emlékezni fog ránk, az csak egy önáltatás lenne.
A színésznek az jelenthet elégtételt, ha abban a pillanatban, amikor játszik, olyan hangulatot tud teremteni, ami sok embert megfog. Nem az a színész vagyok, aki a nagy ovációt várja, többet jelent számomra, ha az előadás után hallom a megrendültség katarzisa által kiváltott tapsot. Az mindenképpen siker számomra, ha valaki esetleg némi előítélettel ült be egy zenés darabunkra, s úgy távozik, hogy fantasztikus élményben volt része.
 
Mi van a színpadon, az éneklésen kívül kikapcsolódásként?
Furcsa, de nekem zene nélkül szinte nincs kikapcsolódás, sokszor zongorázom, vagy zenét szerzek szabadidőmben is.
Nagyon fontos számomra az olvasás, de sajnos ma már erre kevesebb időm jut, mint egyetemista koromban. Azonban, ha a szerep megkívánja – például Az én József Attila kapcsán – akkor az ember utána olvas, átnézi a verseket, igyekszik minél inkább megismerni a színpadra vitt karaktert.
Mint oly sok mindenkinek, az utazás nekem is teljes kikapcsolódást nyújt, ezért érthető, hogy nagyon sok helyre szeretnék még eljutni

Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett
Utoljára frissítve:szerda, 01 augusztus 2018 20:16




FRISS
AJÁNLÓ

















Jegyértékesítő partnereink



Impresszum - Kapcsolat | Adatvédelmi tájékoztató