Fotó: Várady Nikolett

A született bonviván - interjú Dolhai Attilával

Fotó: Várady Nikolett



2018. május 29. kedd, 19:28

Sudár termet, mosolygós, jóképű arc, kedvesség, s ha mindehhez még férfias énekhang is társul, akkor megszületett előttünk az operettek szívtipró bonvivánja. Dolhai Attilában mindez megvan, sőt talán ennél még kicsit több is – barátságos személyiség, egészséges ambíció, letisztult színészi világlátás – mint az az alábbi interjúból is kiderül.

Ön is, akárcsak több színművészetis osztálytársa Északkelet Magyarországról származik.
Igen, Kisvárdán születtem, és kilencéves koromig egy kis faluban, Ajakon laktunk. A szüleim nem művészemberek, bár édesapám szeretett fütyörészni, és anyai ágon az egyik felmenőm kántor volt, talán tőlük örökölhettem valamiféle zeneszeretetet. Szüleim fontosnak tartották, hogy mindhárman – két bátyám van, így hárman vagyunk fiútestvérek – tanuljunk zenét, hogy többet lássunk a világból. Kilencéves koromban új élet kezdődött a családunk számára, felköltöztünk Pest közelébe, bízva abban, hogy a fővárosban egész más tanulási lehetőségei lesznek az iskolás fiúknak.
 
Hogyan teltek a tanulóévek?
Az általános iskola elvégzése után Budapesten érettségiztem le a Postaforgalmi Szakközépiskolában. Ezután a Tanítóképző Főiskolán szereztem az első diplomámat, de csak a kötelező gyakorlatokon tanítottam.
Ott álltam először színpadon, ezért hálás vagyok tanáraimnak, és ekkor lett lehetőségem gitárt fogni a kezemben. Köszönettel tartozom osztályfőnökeimnek, akik felébresztették bennem az ambíciót a zenei terület iránt, s  ők biztattak a továbblépésre ezen területen, így az iskolai éveim alatt klasszikus gitár tanulásba kezdtem. 
A színművészet felé fordulásomat egy Miskolci Nemzeti színházi meghallgatásnak köszönhetem. Itt figyelt fel rám KERO – Kerényi Miklós Gábor – s azt javasolta, hogyha ezt többnek gondolom, mint egy hóbort, akkor próbáljam meg a felvételit a Színművészeti Egyetemre. Sikerült a felvételim, aminek azért is örültem annyira, mert akkortájt négyévente indult zenés szak – én mindenképp oda szerettem volna bekerülni - s ha akkor nem vesznek fel, sajnos a következő körben már a korom miatt nem nagyon lett volna több lehetőségem.
 
A zene vonzotta vagy a színjátszás?
Úgy érzem a vonzalom mindkettő felé megvolt, de azt tudtam, hogy felkészültebb vagyok zenei vonalon, mint a prózai színjátszásban. Azóta ez némileg változott, hisz volt olyan szerepem – például a Koldusopera – amiben inkább a színészi, prózai jelenlét a fontos. De természetesen mindig elsődlegesnek tartottam, hogy a zenés megszólalások mellett – két énekszám között – a megírt jelenet teljes értékű színházi élményt nyújtson a nézőnek. Mindig ezzel az igénnyel dolgoztam, s örömmel látom, hogy a Budapesti  Operettszínházban a kollégáim is ezzel a felfogással állnak hozzá a jelenetekhez. Bár nem emlékszem saját, tisztán prózai fellépésemre, mégis rendkívül vonzanak, s nagyon szeretem nézni az olyan darabokat, ahol régies szöveg hangzik el, miközben modern stílusban játszik a színész.
 
Időrendben haladva ott tartunk, hogy sikeresen bekerült a zenés osztályba.
Nagyon jó volt az osztály, nem csak adottságokban, de összetartásban is. Emlékszem már a felvételi vizsgák alatt természetesen mindenki próbálta saját maga legjavát adni, mégsem versengés folyt köztünk, hanem egy olyan közös munka, ami egymás segítésében nyilvánult meg. A harmadik, utolsó felvételi rostán reménykedtünk, hogy ez a csapat talán együtt marad és mindnyájan az aktív színészi pályán érvényesülünk, s egy így szerencsére meg is valósult. Természetesen azóta is figyeljük egymás pályáját, de több volt osztálytársammal nap mint nap együtt is játszom.
 
Hogyan teltek az egyetemi évek?
Az osztályfőnökünk, Kerényi Imre soha nem éreztette velünk, hogy zenés osztály vagyunk, ugyanúgy  tanított minket, mint a prózai színészeket. Mi pedig nagyon élveztük ezeket a  órákat, s próbáltuk kihasználni ennek előnyeit. Az évek alatt Kerényi tanár úr azt is tudatosította bennünk, hogy nem érdemes boldogtalan színésznek lenni, akkor inkább legyünk mondjuk boldog autószerelők. Erre visszagondolva belátom, nekem sem kell olyan dolgok után futni, amit eddig nem nekem szánt az élet – mondjuk a prózai szerepek, vagy a filmek – hiszen boldog vagyok azokkal a lehetőségekkel, amik eddig megadattak nekem.
 
Ön hová került a második diplomája megszerzése után?
Zenés osztályban végzettként evidens, hogy alapvetően két út állt előttünk: a Budapesti  Operettszínház, és a Madách Színház. Azt azért lehetett tudni, hogy akik anno a Madách Musical Stúdióból felvételiztek, azok feltehetően oda mennek majd vissza, én pedig többekkel együtt - mivel már előzőleg volt kapcsolatom Kero rendezéseivel – egyből a Budapesti Operettszínházba kerültem.  De aki jobban vonzódott a próza felé – mint Szőts Artúr – ők a Vígszínházat vették célba, és volt olyan is – Zöld Csaba – aki a József Attila Színházba ment, ahol egyaránt játszanak zenés és prózai darabokat. Az ember belső beállítottsága is jelentős hatással volt arra, hogy végül közülünk ki hová akar majd kerülni, s ennek alapján választottunk.
Tizenhárom éve - néhány vendégjátéktól eltekintve – az Operettszínház színészeként lépek fel, itt vagyok társulati tag.
 
De nemcsak az épületben játszik, hiszen a színházzal rengeteget vendégszerepelnek is.
Sokfelé járunk, minden színpad kicsit eltérő. Egy szabadtéri színpad egészen más, ezért Szeged, vagy Baja mindig nagyot dob az előadásainkon. Színészként nekem a szabadtéri színjátszás felszabadultságot ad, nagyobbak a távolságok, ezért több idő van arra, hogy megszülessenek a darabbeli  játékok. Igazi csend vesz minket körül szélzúgással, madárcsicsergéssel, holdfénnyel csillagok ragyogásával. Elképzelhető, hogy ilyen természetes hátterekkel, „díszletekkel” mondjuk egy erkélyjelenet mennyivel valóságosabb, illuzórikusabb, mint egy épületben.
 
Mennyit lép fel egy hónapban?
Kezdetben amikor még az operett előadások mellett a musicaleket is játszottam, akkor huszonegynéhányszor álltam színpadra, de ezt soknak éreztem már. Aztán egy időszakban volt 5-8 előadásom ezt keveselltem, most valahol a kettő között vagyok, s úgy érzem ez az állapot már ideális.

Fotó: Várady Nikolett
 
Ma már nem lép fel musicalekben, ennek mi az oka?
Kicsit összetettebben válaszolok erre a kérdésre. Egy ideig az embert viszi a fiatalság, a lendület, mindent szeretne, de ha ez alatt az idő alatt, nem sikerül  annyi rutint és technikát szerezni  amire vágyott, akkor belefáradhat ebbe.
Ha valakinek nincs megfelelő technikai felkészültsége, akkor hamar elhasználhatja a testi, fizikai, hangi adottságait. Az egyetemen sok segítséget kaptunk beszéd és énektechnikából, de már akkor felhívták a figyelmünket arra, hogy az operett egy klasszikus műfaj, ami más hozzáállást igényel. Ezért nem érdemes keverni az operettet a musicallel, s ez nálam is világosan megmutatkozott, mert amikor a kettő nagyon összeért elbizonytalanodtam az éneklésben, a színpadi jelenlétben. Úgy éreztem muszáj valamit félretennem, mert mindkettőt nem tudom azzal az igénnyel csinálni, ahogy azt én szeretném. Az operettet tartottam meg, s a musicalt engedtem el a fenti okok miatt. Magamnak is nehéz volt elfogadni, és mások sem igazán értették, hogy egy – tagadhatatlanul sikeres - szériasorozat befejeződött, de ennek így kellett történnie.
 
Annak ellenére így választott, hogy néha az a vád, hogy az operett túl negédes, néha majdnem giccses?
Szerintem minden darabnál nagyon fontos a szöveg. Én például leblokkolok, sőt elveszítem a dallamot is, ha nem tudom a szöveget. A negédesség azonban nem a szöveg tartalmán, még csak nem is a zenén múlik, hanem azon, amit közben gondol az ember. S ez az érzés már jelentősen függ attól, milyen színészi teljesítményt nyújt az előadó, mi az, amit ő személy szerint hozzá tud tenni. Ezért nincs két egyforma színházi előadás, mert bár azonos a szöveg és a dallam, a két színészi szereposztás egészen más hatást ér el a nézőknél.
 
Két műfajt említett, ezek miben különböznek egymástól?
Hangképzésben nagyon nagy a különbség a kettő között, a musicaléneklés közel áll az ösztönszerű hangadáshoz, a populáris énekléshez. Az operett viszont klasszikus hangképzés igénylő műfaj, amiben a kiműveltebb hangnak, ahol a finomabb, hol lágyabb, kiegyenlítettebb hangadásnak nagy a jelentősége. Ezek miatt egyébként fizikálisan is egész más technikát igényel a két műfaj.
 
Ön kitűzött egy további lépcsőfokot is az éneklés területén.
Célok és ambíciók nélkül nem lehet élni, mert nincs, ami motiválná az embert. Nekem ez abban nyilvánult meg, hogy elhatároztam operát szeretnék énekelni. Kb. 3-4 éve, amikor elhagytam a musicalt, akkor tűztem ezt ki magamnak, s ez a klasszikus hangképzés újratanulásával kezdődött. Ez a tanulás még napjainkban is tart - annak ellenére, hogy közben több okból is lemondtam az operaéneklés lehetőségéről, – rengeteget fejlődtem tőle, sokkal tudatosabban használom a testemet az éneklés során. Úgy érzem szakmailag néhány év alatt sokat fejlődtem, s ez nagyon hasznomra vált.
 
Létezik élet Ön számára a színpadon kívül is?
Természetesen, s ott első helyen áll a család, feleség, három gyermek, kutya, nyúl. Totális nemi elnyomás alatt élek, hiszen ebben a közegben mindenki lány, csak én vagyok az egyetlen férfi, de így legalább megmaradhattam alfahímnek.
23 évesen nősültem, Luca lányom 15, Emma 12, és Annácska 9 éves. Mindegyik külön egyéniség, de úgy látom, hogy mind örökölték  a zene iránti vonzalmat. A szabadidőmet kitölti tehát a család, ezen felül szívesen veszem kezembe a gitáromat.
 
Vannak nehéz pillanatai egy rajongott férfi feleségének?
Én már a Színművészetire úgy felvételiztem, hogy nős voltam. Együtt küzdöttük végig az éveket, aminek voltak nehezebb időszakai is, de kitartottunk egymás mellett. Mindenki hoz otthonról valamit, s mi ebben szerencsések voltunk, hisz hasonló értékrendet vallunk, illetve az évek alatt ezer szállal kötődtünk egymáshoz, ami remélem mára eltéphetetlen kötelékké vált.  Így talán érthető hogy, elfogadja a pályámat, nem zavarja, amit csinálok, sőt bízom benne, hogy büszke is rám.
 
Hogyan tekint az eddigi zenés színész pályafutására?
Voltak, vannak sikereim, s ez természetesen jó érzés, de addig szeretek – fogok - valamit csinálni, amíg annak megvan a tisztasága, romantikája, ártatlansága, őszintesége. Sajnos az elmúlt időszakban a bulvár is bekerült a színházba, s ez azt eredményezte, hogy a néző nem azt nézi, látja - s talán nem is arra kíváncsi - ami a színpadon zajlik, hanem közben arra gondol, amit valakiről, valamiről hallott, olvasott. Ezt mi sokszor színészként a színpadon is érzékeljük, de bízom benne – s ez inspirál engem is a színpadon - hogy a nézők többsége katarzist szeretne átélni és maradandó élményt szerezni. Ők ezért jönnek el a színházba, nekem pedig feladatom ezt az igényt a lehetőségeim szerint legteljesebben, legszínvonalasabban kiszolgálni.

Tölgyesi Tibor
 
 
Utoljára frissítve:kedd, 29 május 2018 22:02


FRISS
AJÁNLÓ















Jegyértékesítő partnereink



Impresszum - Kapcsolat | Adatvédelmi tájékoztató