fotó: Várady Nikolett

Nehéz, de gyönyörű pálya! - interjú Nagy Sanyival

fotó: Várady Nikolett



2018. május 17. csütörtök, 17:37

A teljes neve Nagy Sándor, de így csak talán a színlapokon jelenik meg, hiszen a szakmában mindenki Nagy Sanyiként ismeri. A Madách Színház művésze ma már sikeres, ismert ember, de keményen megdolgozott ezért.  Ebben az interjúban elsősorban nézeteit, felfogását szerettük volna közreadni színészetről, életszemléletről, világlátásról.

Kezdjük a születéssel.
Rendben, kezdjük a legelején. Kisvárdán születtem, az általános iskolát Fényeslitkén, – abban a faluban, ahol mind a mai napig élnek a szüleim – a gimnáziumot Kisvárdán jártam ki.
Nagyon jó családból származom, édesanyám a MÁV-nál dolgozott, édesapám a Compack-nál, majd később vállalkozó lett. Van egy bátyám is, de ő nem a művészi pályát választotta.
A nagyon jó családot nem az anyagiakra, hanem a nevelésünkre értem, mindig mind a ketten nagyon sok támogatásban részesültünk, nekem sem gördítettek soha akadályt a színészi ambícióim elé. Így az érettségi után 18 évesen a Toldi Mária féle musical iskolába kerültem fel Budapestre. Ebben az időben a Miklós Tibi fémjelezte Piccoló színtársulatnál is kaptam szerepeket, illetve a mai napig meglévő Doktorock amatőr társulatban is.
 
Mikortól gondolta már életcélnak a színjátszást?
Nálam ez alapvetően későn jött a képbe, hiszen először a zene, a vendéglátozás felé fordultam.  Kilenc évet - egészen 13 éves koromtól kezdve – vendéglátóztam, lagzikban, bálokban, rendezvényeken szintetizátoroztam, énekeltem. Amilyen nehéz volt – este hattól sokszor reggel hatig nyomtam a zenét, szinte megállás nélkül – annyira jó iskolának is bizonyult. Mindamellett nagyon szerettem, nagyon élveztem, s megtanultam az alázatot, a kitartást, megtanult dolgozni az ember. Ennek köszönhető azonban az is, hogy 13 éves korom óta a magam ura vagyok, hiszen akkortól kezdve anyagilag is a saját lábamon állok.
A Toldi féle iskola véletlenül jött, Bartus Patricia, - aki a Cotton Club Singers majd a Street Singers énekeseként ismert - osztálytársam volt, ő szólt, hogy van itt Pesten egy ilyen lehetőség, ő is idejár. Felvételiztem én is, érettségi után már itt kezdtem tanulni, sikerült bekerülnöm a Madách Színház 1999-2000-es Nyomorultak előadásába.
Bár a Színművészeti Egyetemre egyből felvételiztem, csak harmadjára – közben egy évet ki is hagytam – kerültem be, Kerényi Imre osztályába.
 
Hogyan teltek az egyetemi évek?
A hallgatók két évig nem vállalhatnak fellépést, csak házon belül játszottunk. Nem voltak könnyű évek, kollégista voltam, szűkös körülmények között próbáltuk meg beosztani a kevés pénzünket.
Harmadévesen hívtak Székesfehérvárra Diótörőnek, a Diótörő és egérkirály című darabba, ez volt az első komolyabb fellépésem. Negyedikben volt egy casting a Volt egyszer egy csapat című előadásra így sikerült 2005-ben visszakerülnöm a Madách Színházba.
 
Az egyetemi évek alatt már lehetett látni, ki hová fog kerülni?
Így konkrétan nem, de azt mi is láttuk belülről – s ezt megerősítették a külső visszajelzések is - hogy nagyon erős osztály vagyunk. Egyesek esetében voltak a végzés utáni elhelyezkedésnél evidensnek tűnő dolgok, én azonban csak reménykedhettem, hogy visszajöhetek ide a Madáchba, s szerencsére ez a vágyam teljesült is.
 
Ennek már tizenhárom éve.
Igen, 2005 óta vagyok itt, s bár itt nincs társulat, a vezetőség, Szirtes Tamás igazgató úr folyamatosan számít a munkámra. Mivel már hosszú idő óta dolgozik rendezőként velem, már sokszor a rezdüléséből tudom, mit szeretne tőlem látni, hallani. Szente Vajkkal is nagyon egy hullámhosszon vagyunk, ő is rendezett már engem, de színpadi partnerként is sok közös fellépésünk van.
Ezzel párhuzamosan játszom a Játékszínben is, ott is hat darabban lépek fel, többek között a Primadonnák-ban Vajkkal. Úgy érzem arra a kohézióra – aminek alapja a köztünk lévő szeretet, barátság, kölcsönös tisztelet – amit ketten, mint páros alkotunk, érdemes építeni, s tovább vinni más darabokba is.
 
Van más is, akivel a színpadon hasonlóképpen kerek egészet alkotnak?
Van, említhetem ebben a tekintetben Gálvölgyi Jánost, akivel szintén bármilyen konstellációban kerülünk össze, mindig ki tudjuk hozni az adott dologból a legjobbat. Ennek alapja is a szeretet, bizalom, tisztelet a másik iránt. A nők közül ilyen kollégának mondanám mindenképpen Balla Esztert, akivel szerencsésen egymásra találtunk és remekül megértjük egymást a színpadon.

fotó: Várady Nikolett
 
A siker folyamatosan kíséri Önt a színészi pályán?
Azt tiszta lelkiismerettel mondhatom, nem tudok olyan előadást – s remélem más sem - ami esetleg az én gyengébb szereplésem miatt bukott volna meg, hiszen mindig a maximumot igyekszem kihozni magamból. Olyan persze volt, hogy egy előadás hamar lekerült a repertoárból, de azt nem az én játékom, hanem esetleg a szerencsétlen darabválasztás okozta.
Számomra kiemelkedő sikerek között tartom számon az Én József Attila, vagy a Szomorú vasárnap című előadásokat, de hangsúlyozom minden szerepben, mindig igyekszem minden tudásomat beleadni, hogy a siker rajtam is múljon.
S ha már ezt a darabot említettem, a Szomorú vasárnap kapcsán még volna más megjegyzésem is. A rendezővel, Horgas Ádámmal már dolgoztam együtt, de Rudolf Péterrel és Nagy-Kálózy Eszterrel most léptem először együtt színpadra. A darab elkészülte alatt nagyon örültem annak, hogy lehullottak azok a sztereotípiák, hogy van ilyen-olyan – zenés, művész, avantgard stb. – színész. Bebizonyosodott, hogy csak kétféle ember lehet a színpadon: az egyik a színész, a másik, aki nem színész. Mi négyen az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon voltunk, közösen ugyanazt gondoltuk a dolgokról, ugyanabba az irányba mozdultunk annak ellenére, hogy ők rengeteg különféle színházi és filmes tapasztalattal jöttek.
Zenész hasonlattal élve, ha néhány zenész összejön, előfordul, hogy dzsemmelnek vagyis szabadon örömzenét játszanak. De ha utána kottából kell játszani, akkor kottából is tudnak játszani, s ha valaki csak dzsemmelni tud, de nem olvas kottát, annak vannak zenészként hiányosságai.
Váltig állítom, hogy nincs zenés színész meg prózai színész, csak színészek vannak, s esetleg köztük vannak olyanok, akik még ezen felül tudnak énekelni és táncolni. Van, akinek a próza a fő profilja, van, akinek a zenés előadások, de ettől még mindketten színészek, ami abban is megmutatkozik, hogyha összekerülnek egy darabban, rögtön megtalálják egymással – akárcsak mi hárman a Szomorú vasárnapban – a közös hangot, azt az alapot, amire fel tudnak építeni egy előadást.
Nagyon boldog vagyok egyébként, hogy a Játékszínben a nagyokkal, a mindenki által elismertekkel – például Benedek Miklóssal, Zsurzs Katival, Szervét Tiborral – is tudok együtt játszani. S akkor sincs köztünk olyan kérdés, hogy ki játszik kivel, csak egyenrangú partnerek vannak a színpadon, s ez nagyon jó.
 
Tesz különbséget zenés és prózai darab, dráma, vagy vígjáték között?
Felkészülésben látok különbséget, egy karcosabb hang fel sem tűnik egy prózai előadásban, egy zenés darabban azonban minden hangnak a helyén kell lennie.
Nagyon szeretem az összetett karaktereket alakítani – ilyen a Nyomorultak Thénardier-je, aki bár iszonyatosan ronda, megvan a maga igazsága – megtalálni ezeknek az embereknek a pszichológiai magyarázatát.
Minden darabnál – még akár a bulvároknál is – a lényeg, hogy a szereplők tudnak-e együtt működni, közösek-e a céljaik, egy irányba tudják-e húzni az előadás vonulatát. Ha mi bármit, amit játszunk, elhisszük, akkor azt el is tudjuk hitetni, s így a nézőnek is élményt tudunk átadni. Egy jó próbaidőszak alatt az ember átszűri magán a szerepet, a figurát, aminek következtében az előadás alatt megtörténik vele a dolog, megvalósul a szerep. Ahogy Agárdi Gabi bácsi mondta annak idején: Aki azt hiszi magáról, hogy ő III. Richárd, az bolond. De aki ezt a szerepet játssza, és nem hiszi magáról ezt 7-től 10-ig, akkor az, nem színész.
Az egyik embert az különbözteti meg a másiktól, hogy másképp gondolkodik az életről, a világról, a legkülönfélébb dolgokról. A szerepek is mások attól, hogy mások játsszák, más a gondolkodásuk, a viszonyrendszerük, más az életük, ettől csodálatos ez az egész színészet.
Vígjátékot jól játszani – hogy az ne legyen alpári, gagyi - legalább olyan nehéz feladat, mint drámát jól játszani, tehát itt is azt kell mondanom, vannak a színészek, és vannak a többiek.
 
Sok színész kipróbálja a rendezést is, ez Önre nem vonatkozik?
Mivel szinte kívülről tudom a darabot - Vajk rendezése alapján - én viszem színre a Tied a világ-ot Kisvárdán. Egy ilyen jellegű felkérésre már nyugodt szívvel mondtam igent, de még más rendezésre nem érzem magamban az elhivatottságot. Egyébként Szirtes tanár úr már kétszer felajánlotta a rendezés lehetőségét a stúdiószínpadon, de mindkétszer elutasítottam. Nem gondolom még, hogy az ezzel járó nagy felelősséget nyugodt szívvel magamra vállalhatnám, szóval ez még várat magára.
 
Mit szól a berobbanó, fiatal felfedezettekhez, akik egyre nagyobb számban tűnnek fel?
Azt, hogyha hígul egy szakma, az soha nem tesz jót. Vannak persze olyan kollégáim, akik nem végeztek egyetemet mégis zseniálisak, tehát nem csak ezen múlik a színész tudása.
A társulatok időszakában sokkal nehezebb volt bekerülni egy színházba, mint most, amikor castingokon mérik fel a jelentkező tudását. Ezen megjelenik valaki, aki tud énekelni, alkatilag, kinézetben passzol a szerephez, ezért megkapja. De, hogy színészként is megállja a helyét – vagy igen, vagy nem - az általában csak később derül ki. A tehetségkutatók ontják az új arcokat, s nyilván marketing szempontjából sem jön rosszul, hogyha olyan valaki lép fel a zenés darabban, akit százezrek láttak már előtte a Tv képernyőkön. De, hogy ez jót tesz-e a szakmának az már kérdéses, én mindenesetre nem hiszek abban, hogy egy komoly zenés darab főszerepét el tudja olyan valaki játszani, aki nem színész, csak jól énekel. A színészet is egy szakma, amit az egyetemen neves oktatóktól, jó osztályközösségben, később a színpadon nagy tudású kollégáktól, remek rendezőktől tanul meg évek, évtizedek alatt az ember.
 
Ezek szerint kritikus a pályatársakkal szemben?
Ha valaki véleményt kér tőlem a játékáról, akkor azt csak annak mondom el, aki erre felkér, s ő lehetőleg nagyon közel áll hozzám. Nem mondok véleményt senkiről a háta mögött, ezt egyrészt nem tartom egyenesnek, másrészt nem az én feladatom, hogy bárkit kérés nélkül megítéljek.
Nagyon szeretek tehetséges emberekkel együtt dolgozni, de talán ma már a legfontosabb számomra, hogy alapvetően milyen ember valaki. Ha a tehetség mellé nagyképűség, fölényesség, modortalanság társul, akkor én inkább kivonom magam, nem szeretnék ilyen ember partnere lenni a színpadon.
Olyan pályatársam is van, akivel – bár elismerem a tudását – tudom, hogy nem tudnék együtt dolgozni, mert a kettőnk munkamódszere annyira különbözik egymástól, hogy abból jó dolog nem sülhetne ki.
 
Vannak még egy olyan népszerű, sokat foglalkoztatott színésznek is, mint Ön, beteljesületlen színpadi vágyai?
Valójában még nem igazán gondolkodtam el ezen, azt szoktam mondani, amit éppen játszom, csinálok, az a legfontosabb, legjobb számomra. Most éppen 17 darabban vagyok benne - persze nem mindig megy mindig - ebben a hónapban 29-et játszom, 12 féle előadásban. Lássuk be, ez azért nagyon kemény feladat számomra.
De ha már vágyakról esett szó, úgy érzem a filmezés még alapvetően hiányzik az életemből, szívesen benne lennék például egy jó sorozatban.
 
Létezik a színházon kívül is élet?
Mindenképpen. A szerepekbe bele kell halni, ott kell lenni százszázalékosan héttől tízig, de előtte meg utána azért van még maga az élet. Erre azért is szükség van, mert különben a színész nem tud miből töltekezni. Szabadidőmben imádok aludni, szaunázni, szeretek kertészkedni, szerencsére most is kertes házban lakom, nagyon jó, csak úgy ellenni a kertben. Ha nyaralni megyek, akkor nekem az a vízpartot, az úszást jelenti. Szívesen kipróbálnám a sportok közül a síelést, de féltem magam, arra is gondolnom kell, hogy nem kockáztathatok egy esést, egy balesetet, mert akkor mi lesz a színházzal.
A természet is vonz, életem meghatározó kalandja volt az El Camino. Két hét alatt – sajnos csak ennyi időm volt - 300 km-t mentem, nagyon sokat számított ez számomra, úgy éreztem a zarándokút alatt találkoztam önmagammal.
Természetesen én is nagyon szeretnék majd családot – sok gyerekkel - de ez a dolog jelen pillanatban még nincs terítéken. Vannak, akik pályatársat választanak, és ez nagyon bejön nekik, más kollégám szerint csak civilt, s Isten őrizz a magánéletben a kollégától. De az annyira egyéni dolog, hogy az ember kivel ismerkedik meg, kit vonz be. Azonban két embernek, akik egymásra találnak, olyan közös alapokkal kell rendelkezniük, amire lehet építkezni, ezt mindenképpen feltételnek tartom egy sikeres család létrejöttéhez. Bár én még nem kértem meg senkinek a kezét, volt már olyan kapcsolatom, akivel el tudtam volna képzelni, hogy együtt éljük le az életünket, de aztán végül mégis másképpen alakult a sorsunk.
 
Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett
Utoljára frissítve:csütörtök, 24 május 2018 20:16




FRISS
AJÁNLÓ















Jegyértékesítő partnereink



Impresszum - Kapcsolat | Adatvédelmi tájékoztató