Eszterhai Katalin, aki majdnem Esterházy

Eszterhai Katalin, aki majdnem Esterházy



2018. április 08. vasárnap, 17:38


Olvasva Eszterhai Katalin Majdnem Esterházy című életrajzi regényét, fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy milyen jó lenne őt bemutatni. A könyvet szinte nem lehetett letenni, mert az írónő személyisége elvarázsolt, és ezt beszélgetésünk csak megerősítette. Bár élete tele volt nehézségekkel, de mégis mindig képes volt erőt meríteni önmagából. Már a megszületése sem volt egyszerű, hiszen 6 hónapra jött világra egy kis szabolcsi faluban, és mivel mindössze 45 dkg-ot nyomott, inkubátor hiányában berakták a sparhelt langyos sütőjébe. Szülei korábbi idilli házassága a kitelepítés hatására romokban hevert, édesapját egyéves korában el is veszítette. Katalin, Esterházy leszármazott, de a történelem során nevéből eltűnt a „z”. Középiskoláját Pécsett végezte, remek olasztanárának köszönhetően kiválóan megtanult olaszul. Pályáját a Magyar Televízió Pécsi Stúdiójában kezdte, de dolgozott a Dunántúli Naplónál és a Népszavánál is, végül a rádiózás lett a nagy szerelme. 1987-ben férjével a fotográfus és operatőr Lajtai Györggyel elhagyják az országot, először Olaszországban töltenek két évet, majd Kanadában telepednek le, ahol ma is élnek. Számos írás, és dokumentumfilm fűződik nevéhez. A könyvíráshoz az étvágya csak három évvel ezelőtt jött meg. Most áprilisban jelenik az új könyve, melynek címe: Légy az élet csodálója, avagy Éljünk úgy, ahogy a madár dalol – ami mese az öregedésről.

Miből lesz a gyöngyszem?                                                            

Milyen érdekes a kagyló, ha belemegy egy homokszem, nem hal bele a szenvedésben, hanem körülfonja egy kis kémiai anyaggal, amit egyre inkább egymásra rak, és ezzel megvédi önmagát, így nem csak ő marad meg, hanem megszületik egy gyöngyszem is. Azt hiszem én így éltem le az életemet, hogy a sok sértés, a bántás, ami engem ért, mégsem mérgezett meg, hanem azokat szépen, mint a szaloncukrot becsomagoltam, így megmaradt az életem, és lett egy szaloncukor, meg egy igazgyöngy is született. Bármi is történt velem, mégis mindenben megtaláltam a jót, és azt a pontot, amikor úgy éreztem, hogy kisüt a nap. Minden napban, ha rossz is, kell találni egy kis fényt, valami jót, amit kiszínezhetünk magunknak, amire azt mondhatjuk, hogy wooww, hát ez túlragyog mindent – hát én így élem az életem. 

A gyermekkor

Szabolcs-Szatmár megyéből, egy isten háta mögötti kis faluból származom, ahol nagyon rossz körülmények között éltünk. De semmit nem érez ebből egy gyerek, aki a réten rohangál mezítláb, és kergeti a lepkéket. Amit észrevettem és fájt, hogy az anyukámat ott nagyon bántották, ettől rossz volt nálunk minden. De gyerekként, ezt még nem tudtam fölmérni, anyukám soha nem mosolygott, és nem úgy lobogott, ahogy majd én szeretnék. Akkor eldöntöttem, hogy nem akarok rá hasonlítani, mert én mindig csillagot akarok látni, mindenki szemében, aki csak rám néz. Amikor Pécsre kerültünk az már óriási dolog volt számomra. Fehérhegyen egy bányásznegyedben laktunk, itt már nem bántottak minket, és nem is osztott iskolába kerültem, az osztálytársaim ugyanolyan kétlábúak voltak mint én, és nem mondták nekem, hogy ó ez egy kis falusi tűcsök, ezzel a kislánnyal mit kezdjünk. A tanító nénim nagyon szeretett, ezért sokat köszönhetek neki, és ezzel az osztállyal a mai napig tartom a kapcsolatot. Az igazi barátságok, amelyek gyerekkorban születnek, azok tartósabbak, mert azok még érdektelenek és őszinték, csak rácsodálkozunk a másikra, és azt mondjuk wooww, istenem milyen gyönyörű. Én ugyanazokat a gyerekeket látom még most is, mert gyerekszívvel nézem őket. Szerintem ez egy nagyon fontos adomány, hogy próbáljunk meg a dolgokat gyerekszemmel nézni, az egyik kedvencem Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című verse, jó lenne, ha minél többen elolvasnák, hogy visszaemlékezzenek arra, hogyan látták gyerekként a világot.
 
 
Gimnáziumi évek Pécsett

Az, hogy a gimnázium ének-zene tagozatos osztályába bekerültem, az egy csoda volt. Bár jó tanuló voltam, de semmiféle zenei iskolázottsággal, végzettséggel nem rendelkeztem. Ebbe az osztályba pedig, a pécsi általános iskolákból 31 lányt gyűjtöttek össze, akik között egyedüliként nem játszottam hangszeren, és fogalmam sem volt, mit jelent a zenehallgatás. Nálunk otthon nem volt meg ez a fajta zenekultusz. Ezért az elején nagyon rosszul éreztem magam, mert hát én voltam a rút kiskacsa, de ezt csak én hittem így, mert az emberek úgy nézik a világot, ahogy érzik. Ha én, úgy gondolom, hogy rossz vagyok, nem vagyok értékes, akkor engem a környezetem is így fog látni. De ha elhiszem magamról, hogy én egy hattyú vagyok, és előbb utóbb magasra fogok szállni, akkor ezt te is megteheted, és te is lehetsz hattyú. El kell, hogy higgyük azt, hogy a világ velünk ékesebb, és én ebben az osztályban ezt megkaptam, nálunk nem volt fontos, hogy nem tudok zongorázni, fuvolázni, hegedülni. Ivasivka Mátyás volt ének-zene tanárom szerint, az a lényeg, ami bennünk van, azt hozzuk ki és műveljük a maximumra. Személy szerint nekem azt mondta, Kati attól, hogyha te megtanulsz zongorázni, nem lesz gazdagabb a világ. De ahogy te majd írsz és beszélsz, világítasz, attól gazdagabb lesz, és ezzel 15 éves koromban mindjárt feladatot is adott. A mai gyerekeknek ezt kellene megtanulni, hogy feladatuk, küldetésük van, nem kell egyformának lenni, mert mindenkiben van valami értékes.
 

Rádió, a megvalósult álom

Ötéves koromban az első találkozásom a rádióval annyira lenyűgözött, hogy nem tudtam kiverni a fejemből, később mindig azt mondtam, hogy én abban a dobozban szeretnék beszélni, és én ezt tízévesen lerajzoltam, és mellé egy templomot a haranggal, hogy a harangzúgás elvigye az égbe az én kívánságomat. Anyukám megőrizte ezt a papírt, de nem szerette volna, hogy rádiós, vagy egyáltalán irodalmár legyek, hanem azt akarta, hogy valaki legyek, például orvos, aki majd életet, vagy halált ígér – de ez nem én vagyok. A Magyar Írók Könyvesboltja akkori vezetőjének, könyvtárosként dolgozó édesanyám megemlítette, hogy ez a Katika, úgy szeretne a rádióba bekerülni, így harmadikos voltam, amikor ez az álmom valóra vált. Behívtak a stúdióba és elmeséltették velem ezt a vágyam. Attól a perctől fogva ez a varázslat csak megerősödött bennem, tudtam, hogy ez az, amit szeretnék. Azt hiszem, fontos, hogy az ember higgyen az álmaiban, és ezt nem szabad föladni. Most már megéltem jó néhány évet, jó néhány országban, de mindenhol el tudtam érni, hogy benne legyek a dobozban, így lettem ettől teljes, mert soha nem adtam fel az álmaimat.
 

Az élet, mint egy terített asztal

Az élet olyan, mint egy gyönyörűen megterített asztal - ez mindenki előtt ott van -, amiről saját ízlésünk, kedvünk, óhajunk, kívánságunk szerint válogathatunk. Én nagyon szeretem a színeket, ezért a színes dolgokért nyúlok először, csak ki kell választanunk, hogy mit szeretnénk, mert a csodák mindenki előtt ott állnak. Az olasztanárunk levelezőtársakat keresett számunkra, az elém lerakott levélről először úgy éreztem, hogy engem büntet a sors, mert minden lány egy gyönyörű bronzbarna fiút kapott levelezőtársul, én meg egy nagymamát. De mivel imádtam Kovács Gyula bácsit, az olasztanáromat, ezért nagyon-nagyon akartam levelezni Gina nagymamával – és ez lett az én áldásom. Az évek folyamán náluk családtag lettem, és a mai napig is az vagyok. Az unokával és a feleségével, több mint ötven éves a barátságunk. Minden évben találkozunk és elmegyünk Venozába, Horatius szülővárosába, ott található a barátság oszlopa - ez egy régi római oszlop - ami körül mi háromszor körbeforgunk, ezzel megerősítjük újra a barátságunkat - ezt mi minden évben, hacsak tehetjük megtesszük.
 

A kanadai új élet

Amikor mi Kanadába jöttünk, rögtön dolgozni kezdtünk, mert semmink nem volt, de a nehéz pillanatok ellenére a férjemnek szeretnék most bókolni, mert az életünkben mégis az volt a gyönyörű, hogy éreztük az egymás iránti szeretetet, bár mint a hullámvasút mentek a napjaink, de ami legfontosabb, hogy mindig bíztunk egymásban, ez így van a lányaimmal is. Mert mindenki a saját sikerét a gyermekein méri le, és hogyha ők szeretnek engem, akkor sikeres vagyok. De nem akarok, a gyerekeim útjába állni, tanácsod adni. Egy ideig olyan voltam, mint Ikarus apja, aki mondogatta, így repülj, úgy repülj, ezt csináld, azt csináld. Ma már viszont világítótorony szeretnék lenni, ami mutatja este a fényeket, bár azt hiszem, inkább csak egy dal szeretnék lenni, amit elvisznek majd magukkal, mert ha ott belül, mint egy dal szólok, akkor nem fognak félni – és azt hiszem ez pontosan elég lesz nekem.
 

Történetek, amik szerelmes levelek az élethez

A magyar nyelv nekem nagyon fontos, a szinonima szótár állandóan a kezemben van, mivel nem ezen a nyelven dolgozom és élek, de szeretném úgy használni az anyanyelvem, mint egy hangszert, ezért minden nap tanulok valami új szót. Ha már nem tudok zongorázni, én ezen tudok jól játszani. Amikor gyerek voltam, elképzeltem, hogy minden olyan gyönyörű, és olyan jó, mert a fantázia szárnyakat ad az embernek, és már nem érzi a szürkeséget. A célom az, hogy az olvasó lássa, és érezze azt, amit leírok. Abban a pillanatban, hogyha elkezdek írni, egy-egy szóhoz rögtön társul egy kép is, és ezzel azt szeretném elérni, hogy az emberek úgy érezzék magukat, mint a moziban. Nekem fontos, hogy kiszínezzem az életemet, és a szavakkal mindennap megmutassam magamnak, hogy az élet az tényleg gyönyörű, én szerelmes vagyok az életbe, a történetek, amiket leírok, szerelmes levelek az élethez.
 

Az első könyv

Az első könyvem az Akaratunk gyógyereje, ami áprilisban jelenik meg angolul is, és a világon mindenütt kapható lesz. Ez a mű azért született, mert az egyik szememre megvakultam. Bár az orvos azt mondta, hogy ebbe nyugodjak bele, na de hogy tudtam volna ezt elfogadni, ezért úgy fogtam fel, hogy ez egy üzenet a számomra. Ez nem egy regény, hanem egy négyszólamú kantáta, így szoktam a zene nyelvén hívni, mert benne vannak azok a kutatási eredmények, melyeket végigcsináltam. Megnéztem, hogy öt-hatezer évvel ezelőtt, a mai napig a különböző kultúrák mit tettek azért, hogy a látás javuljon (mit ettek, ittak és miben hittek), ezért mindent kipróbáltam, és szerencsére most már nagyon jól látok. De ezt nemcsak valami csodának köszönhetem, hanem mert hittem is a gyógyulásban. Nem szabad senkinek azt mondani, hogy te erre nem vagy képes, hogy ez lehetetlen, hiszen, hogy tudok a falon keresztül ugrani, hogyha nem biztat senki, de ha elhiszem, akkor meg tudom tenni - a könyv erről szól.
 

A következő: Légy az élet csodálója, avagy Éljünk úgy, ahogy a madár dalol

Én nem regényt írok, hanem csak történeteket, amelyeket megéltem, megfigyeltem, és amiből tanultam. Ez a könyv valójában kis tükörcserepek, kis gyönyörűségek az időskorról - amik engem elvarázsolnak. Megöregedni az egy jutalom, amiért dolgoznunk kell, hogy ne csak azt érezzük, hogy szembe ülünk a halállal. Mindenki tudja a színdarab végét, de addig is játsszuk jól a szerepünket, és örüljünk az életnek. A bádogember, az Óz, a csodák csodájában kért egy szívet, a madárijesztő észt, az oroszlán pedig bátorságot, mert mi más kellene az élethez. Szóval nagyon fontos dolog, hogy az embernek, amikor idősebb lesz, helyén legyen az agya és a szíve is, mert a kettő együtt tesz majd bennünket szép öreggé, de azért szükségünk van a bátorság is. Dokumentumfilmes révén számtalan ember történetét ismertem meg, és hiszem, hogy mindenkiben ott van a vágy, hogy jó legyen, hisz az élet gyönyörű - és miért ne lehetne az.


                                                                                                       Horváth Erika
Utoljára frissítve:péntek, 20 április 2018 21:21


FRISS
AJÁNLÓ















Jegyértékesítő partnereink



Impresszum - Kapcsolat | Adatvédelmi tájékoztató