Kép forrása. Zöld Csaba hivatalos Facebook oldala

Zöld Csaba - aki közel van már a csúcshoz

Kép forrása. Zöld Csaba hivatalos Facebook oldala

A József Attila Színház színésze, Zöld Csaba a romániai diktatúrában látta meg a napvilágot, Erdélyben nevelkedett, Budapesten végezte el a Színművészeti Egyetemet, s a fővárosban is vált sikeres színésszé. A színésszel készült interjúból megismerjük múltját és eredményeit, bizonyosságait és kétségeit, emberi erényeit, és vágyait. Mindezek teszik őt azzá, amivé mára vált, egy sokoldalú, ünnepelt egyéniséggé, aki még bizonyára sok örömet szerez a színházlátogatóknak - s talán nemsokára a zenerajongóknak is.

Érdemes talán már a születéstől kezdenie.

Marosvásárhelyen születtem magyar szülők gyermekeként. Szüleim még keletebbre a Gyergyó-medencébe valóak, az örökölt székely vérem leginkább talán makacsságomban jelenik meg. Édesapám irodalomtanár, műkedvelő, aki nagyon szeretett énekelni, sőt a saját szakállára még operett gálákat is szervezett. Egy ideig együtt is énekeltünk a Nemzeti Filharmónia kórusában Marosvásárhelyen, én egy évet a tenor szólamban voltam. Tíz éves voltam, amikor Romániában megdőlt Ceausescu diktatúrája, ez a történelmi esemény rám is nagy hatással volt, még ma is sokszor álmodom azokról az időszakokról. Rá három hónapra egyébként pont Marosvásárhelyen zajlott le az általunk Fekete márciusnak nevezett esemény, amikor román szélsőségesek támadtak meg magyarokat, s fő célpontjuk Sütő András híres írónk volt. Az iskoláimat is Marosvásárhelyen végeztem, a középiskolám a híres Bolyai Farkas Líceum volt, büszke vagyok, hogy oda bekerülhettem. Bár magyar iskolákba jártam, beszélek románul is, hisz az irodalom oktatása román nyelven folyt. Érdekes egyébként, hogy soha nem léptem színpadra román nyelvű előadásban.

Befejezve a középiskolát a színészi hivatást választotta.

Érettségi után bejutottam az ottani Színművészeti Főiskolára, amit végül is nem fejeztem be. Ennek az volt az oka, hogy eltökélt szándékomban állt musical szakra felvételizni Magyarországon. De ez a musical szak csak négyévente indult, tehát amikor ott kint harmadéves voltam, döntenem kellett, s én inkább a musical szakot – ilyen képzés egyébként nincs Romániában - Budapestet választottam. Az ottani Színművészetin egyébként külön volt magyar és román nyelvű osztály, de mi nagyon jó barátságban voltunk egymással, meggyőződésem, hogy a kultúra elmossa a nemzetek közötti ellentéteket. Elsőre sikerült tehát bejutnom, a budapesti Színművészeti Egyetemre. Kerényi Imre osztályába kerültem. Talán az első olyan musical osztály volt a mienk, ahol nem csak a zenére, de a prózai dolgokra is nagyon nagy hangsúlyt fektettek. Itt mindent tanulmányomat elölről kellett kezdenem, de nagy előnyt jelentettek számomra az ottani három éves színműképzés tapasztalatai. Nagyon boldog voltam, hogy Budapesten járhattam az egyetemre, az viszont már más kérdés, hogy minden háttér, minden kapcsolat nélkül kezdtem el egy új közegben élni az életemet. Otthon édesanyám gondoskodott rólam, most pedig már meg kellett állnom a saját lábamon. Valami adminisztratív hiba folytán határontúliként – Szőcs Artúr barátommal egyetemben – nem részesültem ösztöndíjban, ínséges idők következtek. Ma már csak mosolygok rajta, de volt úgy, hogy azt a száraz kenyeret, amit nem ettünk meg, két nap után újra elővettük vízbe, áztattuk, s mikroba tettük. Hát nem volt egy gasztronómiai élmény, de megettük, mert éhesek voltunk.

Milyen volt az osztályközösség?

Négy évet jártam együtt olyan osztálytársakkal, akikből szerencsére nagyon sokan szép karriert futottak be. Ehhez nyilván kellett a szerencse is, s talán az is segített minket, hogy az első pillanattól jó volt az összhang közöttünk, erősen összetartottunk. Főiskolásként minden évben egyszer elmentünk osztálytársunk - Nagy Sanyi barátom - szülőfalujába, adtunk egy műsort, s három napig összezárva csak egymásra tudtunk figyelni. Ez olyan hagyománnyá vált, hogy még végzés után is elmentünk egyszer. Mióta befejeztük az egyetemet, minden évben van egy osztálytalálkozónk, de egyébként is figyelemmel kísérjük egymás pályáját, sőt sokszor együtt is lépek színpadra a volt osztálytársakkal.

Hogyan alakult a színészsorsa a végzés után?

Léner Péter tanár úr – aki tanított engem – hívott ide a József Attila Színházba játszani, amit én örömmel elfogadtam, így 2005 óta játszom itt. 2011-ben igazgatóváltás történt – Nemcsák Károly lett az új vezető – ami struktúraváltást is eredményezett, megszűnt az alkalmazotti jogviszonyunk, szabadúszó színészekként dolgozunk tovább. Amellett, hogy Nemcsák igazgató úr számít ránk, s folyamatosan szerepeket kapunk, ez által megvan annak is a lehetősége, hogy máshol is fellépést vállalhassunk. Én nagyon szeretek dolgozni, munkamániás vagyok, nincs az a mennyiségű fellépés – de persze minőségnek is társulnia kell hozzá – amire ne bólintanék rá. Jelenleg anyaszínházamon a József Attilán kívül, játszom a Madách Színházban, és a Tesla Teátrumban is, ez átlagosan havi 20 fellépést jelenthet. Bár megjelentem már a filmvásznon is - elsősorban kisebb szerepekben  finoman fogalmazva ezen a területen a nagy áttörés még várat magára.

Zenés musical osztályba járt, hogyan viszonyul a prózához?

Egyetemi képzésünkön alapvető célként szerepelt, hogy végzésünk után a pályán ne úgy skatulyázzanak majd be minket, hogy ők a musicalesek, akik szépen énekelnek. Mi alapvetően színészek vagyunk, akiknek van lehetőségük - és ehhez tehetségük is - magukat zenés területen, zenés szerepekben is megmutatni. Én személy szerint nagyon szeretem, amikor a zene ötvöződik a prózával, s erre olyan tág értelemben is gondolok, hogy az elmondott szövegnek is kell, hogy legyen valamiféle zenéje. Vannak benne szünetek, dinamikai változások, így a ritmus szorosan összefügg a színházzal, arról nem is beszélve, hogy egy helyesen megválasztott zenei kísérő anyag mennyire hihetetlen módon megerősítheti az érzelmeket, a prózában elmondottakat. Ezek figyelembe vételével meggyőződésem, hogy a zenének meghatározó szerepe kell, hogy legyen a színpadi előadásokban.

Ön nem csak énekel, de hangszeren is játszik.

Nekem valóban nagyon fontos a zene, a dalszerzés, a dalaim zenéjét, szövegét is én írom, sőt hangszerelem is őket. Nagyon sok zenész barátom van, aki segít ezek előadásában, jelenleg is vagy húsz új dal van a tarsolyomban. Önálló lemezt még nem adtam ki, a szerzeményeim a neten érhetők el, de a legújabb összeállítással, mely kissé rockosabb hangvételű már nagyobb, bátrabb lépést tervezek. Zeneszerzői tudásomat, a fiatal zeneszerzőknek adható Orszáncszky díjjal ismerték el 2012-ben, erre nagyon büszke vagyok.

Ha már a büszkeségnél tartunk, mire büszke a színészi pályán elért sikerek közül?

Abban van igazság, hogy mindig az utolsó szerepeimet szeretem a legjobban – mint ahogy dalaim közül is az utóbbiak állnak a legközelebb szívemhez – mégis van egy szerep, amit kiemelnék a közelmúltból. Ez a Madách Színházhoz kötődik, mert ott valósulhatott meg nagy szerepálmom, a Nyomorultak Jean Valjean-jának eljátszása. Ezt a fontos szakmai mérföldkövet castingon érdemeltem ki, Szirtes Tamás és Kocsák Tibor választása alapján. Nagyon akartam ezt a szerepet, belül éreztem is, hogy ez meg kell, hogy legyen számomra, s valóban teljesült a vágyam, a hármas szereposztásból enyém lett az egyik lehetőség. Ezt eddigi pályám eddigi csúcsának érzem.

Mi gondol, minek köszönheti elsősorban a pályán elért sikereket?

Ha egy szóval kellene megfogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy az akaratomnak, elkötelezettségemnek. Ez bármelyik szerep megformálásánál jellemző rám. Komolyan veszek minden rám kiosztott szerepet, igyekszem utána olvasni a történéseknek, szorgalmas vagyok a szereptanulásban, s a gondolataimat csak a megszemélyesítendő alak körüli összpontosítás tölti ki. Férfiasan bevallom gyengeségemet is, ami abban nyilvánul meg, hogy sokszor küzdöm önbizalomhiánnyal.

Ez azért kicsit furcsán hangzik egy sikeres színész, dalszerző szájából.

Valóban, de úgy érzem ez habitus kérdése. Minden kritikát megszívlelek, komolyan veszek, akár a szakmától, akár a közönségtől érkezik. Nagyon büszke vagyok pont ebből fakadóan arra, amikor a közönség szavazás alapján, itt a József Attila Színházban az évad férfi színészének választottak két alkalommal is. Annak ellenére, hogy életemben mind a szakma, mind a közönség részéről túlnyomóan pozitív visszajelzést kapok, hajlamos vagyok a kevés negatív, kritikus hangot felnagyítani, érzékenyen venni. Ez azonban arra is sarkall, hogy minden hibámat komolyan vegyem, s igyekezzek javítani rajtuk.

Van élet a színpadon kívül is?

Természetesen, hiszen van három – 11, 4 és 2 éves – gyönyörű gyermekem, akikkel igyekszem minden szabadidőmet együtt tölteni, velük mindig boldogan vagyok együtt. Ezek két előző házasságom gyümölcsei, mostani párom szakmabeli, kollégák vagyunk itt a József Attila Színházban. Ami abszolút kikapcsol a színházon kívül az a zeneszerzés, nagyon szeretek vele foglalkozni, rengeteg anyagom, tervem van még e téren is, s bízom benne, hogy egyszer ezekre is lesz időm, és kapacitásom.

Mit gondol, milyen utat járt be az az ifjú, aki fiatalon, reményekkel teli felkerült anno a fővárosba?

Biztosan hosszút, de ahogy haladunk az időben, minden nap bölcsebbek is leszünk, ezáltal színészként változhat a ránk osztott színpadi szerepek megformálása is. De ezt nem tartom hibának, inkább egy új, más életszemléletből fakadónak. A harmincas éveim vége felé járok, de nem szoktam visszatekinteni, inkább előre nézek, az új szerepek, új kihívások felé. Minden életkornak megvannak a testhez álló szerepei, ezért idősebben – ez akár távlati célnak is tekinthető - szívesen játszanám el, a Hegedűs a háztetőn darabból Tevjét, a tejesembert. De remélem addig még nagyon sok színpadi siker, sok remek alakítás várhat még rám.

Tölgyesi Tibor
 
 
 


AJÁNLÓ















Jegyértékesítő partnereink



Impresszum - Kapcsolat | Adatvédelmi tájékoztató