Fotó: Paksiné Péteri Júlia

Würtz Ádám Jr.: Aki nem a láthatót ábrázolja, hanem láthatóvá tesz

Fotó: Paksiné Péteri Júlia

Würtz Ádám Jr. képzőművész 40 éves munkásságát összefoglaló A látómeződön kívül címmel megjelent képzőművészeti album- és életrajzi könyvének megjelenése kapcsán beszélgettünk, családjáról, életéről, arról hogyan indult a karrierje, és korábban hogyan ítélték meg a műveit. A 2017. szeptember-októberében a Próféta Galériában rendezett kiállításán - az elmúlt tíz-tizenkét évben végbement vizuális változások hatására - a fiatalok már megértették a jelrendszerét, és ez őt nagy örömmel töltötte el. Az általa készített csodálatos festményekkel, amelyek jellegzetes színvilága a végtelenséget és a szabadságot mutatják meg, remélhetőleg a következő évben három helyszínen is találkozhatunk.


A szabadság: az elmélet működik, a gyakorlat állandó feladat.”  (Würtz Jr.)

Hogyan születik a művész?

Először is azt gondolom, hogy ugyanúgy születik meg mint bárki más. Azt, hogy kiből lesz művész, azt nem lehet előre megmondani. Az én példám azt mutatja, erre születni kell, és tűzön-vízen át kell menni ahhoz, hogy hitelesen azzá is válj. Manapság a szakma telített, ezért, hogy felfigyeljenek valakire, nagyon kimagasló műalkotásokat kell létrehoznia.

A Würtz család

Kisgyermekként úgy képzeltem, hogy mi normális és átlagos életet élünk. Én gyermekként is nyitott és egyben jó megfigyelő voltam, már négyévesen is rácsodálkoztam a „mi mindenre”, hiszen otthon olyan könyvtárral szembesültem, amely az egész világunkat megmutatta A-tól Z-ig. Így nekem már nyolc évesen sem volt ismeretlen többek között Pablo Picasso, Salvador Dali és a többi nagy művész. Azt vallom, hogy egy gyerek 6 éves koráig megkapja azokat a lényeges impulzusokat, amelyek hosszú időn keresztül, vagy akár az élete végéig visszaköszönnek. Az én gyermekéveim egy művészházban teltek, ahol 28, zömében keményvonalas szocreál művész élt a családjával. Ez nyilván alapvetően meghatározta az életem további alakulását.

Kilépés a családi környezetből – Angyalföld

Amikor az ember kilép a családi környezetből, mondjuk átmegy a szomszédba, vagy lemegy az utcára játszani, vagy kötelezően elmegy az iskolába, abban a pillanatban kénytelen szembesülni azzal, hogy minden másképp van, mint otthon. A hatvanas évek Angyalföldje akkor olyan volt számomra, mintha egy ízes Bruegel-i életkép hirtelen mozgóképpé alakulna. Megtörtént olyan is, hogy gyanútlanul lementem a játszótérre, ahol épp egy igencsak jóhangulatú disznóölés folyt, annak minden ódiumával egyetemben. Mifelénk sok, vidékről felköltözött család lakott akkoriban, és itt ugyanazt az életet próbálták élni, mint amit a faluban. Én meg csak nagyot néztem, nem először és nem utoljára, hogy mi is történik itt?

Az iskolás kor

Az, idejekorán körvonalazódott bennem, hogy a művészházon kívüli világ a valóságosabb, de ennek a valóságnak a rideg lefojtottságával csak az általános iskolában szembesültem. Balkezesnek születtem, és például ott mindjárt elkezdtek jobbkezessé idomítani úgy, hogy hátrakötötték a balkezemet. Én úgy gondoltam, az a természetes, ha az ember őszinte és ha kell hangot ad a véleményének, hát meg kell mondanom, hogy ez az iskolában sem volt annyira természetes. Nem is lettem kisdobos, meg úttörő sem, és az a helyzet, hogy az általánost öt különböző iskolában végeztem el. A középiskolát már magántanulóként kezdtem, de a harmadik év után onnan is leléptem. Nem szerettem az akkori "magyar valóságot", ugyanakkor bontakozni kezdett bennem az az érzés, hogy nekem ezen a területen van tennivalóm: kitapintani a rendszer minden gyötrő fogaskerekét, és megmutatni, hogy ezeknek is megvan a maguk szépsége, ha kicsit másképp illesztjük össze őket. Akkor ezt a művészi küldetést úgy nevezték, hogy "osztályidegenség"... Szóval nagyon brutál volt az élet ebben a közegben, de a művészház „aranykalitkájába” mégsem akaródzott már visszarepülnöm.

A lázadás

Amikor öntudatra ébred a kiskamasz és máris nagykamasszá válik, akkor lázadni kezd a konvenciók, a tradíciók és egyébként minden ellen. Az én lázadásom a "nyugatihoz" hasonlóan történt, mert a Luxemburg- és a Szabad Európa Rádión keresztül hallottam, mi az az őrület, ami nyugaton a 60-as években történik. Ráadásul a családi könyvtárunkban olyan újságok, folyóiratok és könyvek is megtalálhatóak voltak, amikből már tíz, tizenkét évesen megtudtam, hogy pl. San Francisco-ban van a nagy hippy központ. Tehát így láttam a kontrasztot, de ehhez vizuálisnak kellett lenni és a részleteket is meg kellett látnom. A fényképeket úgy néztem, hogy az arcokat és ruhákat is megfigyeltem, és ösztönösen összehasonlítottam az itthoni nagy szabad magyar valósággal, vagy a Május 1. Ruhagyár modern kollekcióival...

Amerika

Már a hetvenes években szerettem volna eljutni Amerikába, de abban az időben, amíg az ember nem volt katona, nem utazhatott. Végül is 22 évesen nagyon gyorsan végeztem a kötelező szolgálattal, mert 3 hónap katonaság és 3 hónap zártosztály után, le is tudtam a katonásdit. Így aztán John Lennon halálának egy éves évfordulóján én is inszenszt és gyertyát gyújthattam a Dakota-ház kapujánál. Ez olyan volt nekem akkor, amire ma azt mondanám, hogy a bakancslistámon sikerült kipipálnom az egyik legfontosabb tételt. Családi szálak is kötöttek a tengerentúlhoz, mivel apai ágon dédnagyapám az 1800-as évek közepén kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba, és a Metropolitan Opera kosztüm szabója lett, mint később a nagyapám is. Amikor nemrég, öt és félévet Amerikában éltem, a feleségemmel rendszeresen jártunk előadásokra a Metropolitanbe. Az alagsorban ki vannak állítva az operaház rekvizitumai, és itt egyszer csak szembesültem dédnagyapám Carusonak készített kosztümjeivel.

Amerika Würtz szemmel

Amerika többek között azért volt számomra maga a csoda, mert míg a világ más részén vallási, vagy egyéb okokból háborút gerjesztenek egymással szemben a különböző nemzetiségek, etnikumok, addig ott ez nem létezik. Azt tapasztaltam, hogy mindenkinek megvan a saját helye, például Bronx a feketéké, Harlem megszűnt, beolvadt Manhattan-be, van kínai negyed, zsidó negyed, arab negyed, latin negyed és ezek békében élnek egymás mellett. Amerika a kohézió, az összetartó erő, és ha megkérdezik valakitől, hogy ki ő, akkor először azt mondja, hogy amerikai vagyok és utána mondja csak, hogy származásilag honnan is érkezett az USA-ba. Ez számomra a mai napig példaértékű.

Szakmai kiteljesedés

Attól a pillanattól fogva, hogy az első illusztrációimat és képeimet megrendelték és megvásárolták tudtam, hogy valamilyen értelemben minden pályatársamtól különböznek az alkotásaim. Éreztem, hogy ez a jó irány, tudom tartani.

Színek és jelképek

A kék szín számomra a végtelenséget és a szabadságot jelenti. Vonzódom hozzá. Nekem a lapis lazuli kékje az az árnyalat, ami a végtelen óceán és az égbolt egymásba simulásának a színe. Az a szín, amit csak a kozmonauták láthatnak, amikor elhagyják a Földet. Ami miatt "kék bolygónak" nevezik a kozmikus lakóhelyünket. Akkor ha a színek, színárnyalatok a kozmikus végtelenséget idézik, a formák, a motívumok az elemi részecskék világának a parányait. De legalábbis egy olyan világot, amit az órásmester láthat, amikor lupéján keresztül a finom, rezgő kis szerkezeteket összerakja. Ez elég nagy kontraszt, még a számomra is. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt az emberek még nem is értették ezt a nyelvet. Azt mondták: sok munka van benne, nagyon míves - de igazság szerint nem értik. Az idén szeptember-októberben a Próféta Galériában tartott kiállításomra, nagyon sok fiatal eljött és azt láttam, hogy számukra magától értetődő ez a vizuális nyelvezet. Biztos közrejátszik ebben, hogy ők már olyan világba nőttek bele, hogy túlnyomórészt képekkel kommunikálnak, millió számra osztják meg egymással életük jelentéktelen kis epizódjait is. Egy profi fotós egy jelentős eseményről készít 4-500 képet. Egy mai fiatal, egy átlagos, hétköznapi, szürke epizódról készít ugyanennyit, és ezekből az önmagukban semmitmondó kis részletekből aztán mégis kibontakozik az életük, kitapinthatóak a rezdüléseik, amit éppen és ahogyan megélnek. Ez engem nagyon motivál. Van-e annál izgalmasabb, amikor egy ifjú ember úgy olvassa ki egy képem mondanivalóját, ahogy csak az archeológusok érezhettek, amikor az első hieroglifát megfejtették?

Kisplasztikák és ékszerek

Ez ugyanaz, mint a festészet. Amikor rám talált egy eredeti tibeti papi gyűrű, ahhoz kellett egy medál, amit el is készítettem és ebben minden benne van, amit a jelképrendszereimben is használok, de ezek szerepelnek a többi ékszereimen, plasztikáimon és szobraimon is.

Alkotás és a szabadság

Éjszaka szeretek dolgozni, mert kevesebb agy működik, rezonál, hullámzik a környezetemben, mert csend, nyugalom van, és tudok kommunikálni a másoknak „nemlétezővel” - bár nem tudom, hogy ez honnan jön. Ugyanúgy a szabadságvágyat sem tudom megmagyarázni, mert nem mondták meg nekem, hogy ez, vagy az a szabadság. Az én szabadságom talán azt jelenti, hogy a saját utamon a saját tempómban élhetek és készíthetem az alkotásaimat. Van olyan, amit két év alatt fejeztem be. Lehet, hogy nálam így találkozik ez a mérhetetlen szabadság a végtelennel... Akkor érzem, hogy egy alkotásommal elkészültem, amikor kerekké válik a története. Minden képem egy önarckép és egy mese is egyben. A valóságos és a nem létező találkozása, a látómezödön kívüli dolgok láthatóvá tételében. 

Min dolgozik most?

Az összes képemen, mint mindig. Persze, vannak, amiket "kivettek a kezemből", gyorsan berámázták és üveget tettek rájuk, szóval azok már készen vannak. De bennem ez másképp játszódik le. Nem képeket fejezek be, hanem történeteket, és a történetekben mindig felbukkanhat valami váratlan fordulat. Van több képem, amit különböző technikákkal is elkészítettem. Magam is meglepődőm, ahogy készülnek az újabb és újabb "mutációk" mennyire egymásra épülőek a motívumaim. Most tudatosan visszafogom az alkotásnak ezt a fajta szabadságát, olajképeket készítek elő.  Nagyobb a méret, és az anyag is más. Kevesebb motívummal, más vizuális síkokon ugyanazt a tartalmi részletgazdagságot visszaadni. Ez kihívás. Formálódik bennem a Zsuzsanna és a vének történetének feldolgozása. Na, ez is kihívás. A dúsgazdag Joakim szépséges felesége és a vénemberek történetét a művészettörténet szinte minden nagy alkotója vászonra vitte. Szóval nem kis becsvágy és merészség ezt a bibliai témát újra feldolgozni, az én stílusomban. Azonban érzékelve a jelenkori társadalmi környezetünket, tapasztalva az értékek turbulens kavargását, szerintem, ha lehet, még aktuálisabb és kifejezőbb a "sztori", mint annak idején.

Végül egy csodálatos történet!

A kilencvenes évek elején, volt egy nővérként is dolgozó bejárónőnk, Erzsi, aki vidékről járt be Budapestre. Nagyon szimpatikus, segítőkész hozzáállását úgy köszöntem meg, hogy a fizetségén felül neki ajándékoztam két rézkarc nyomatomat. A Próféta Galériában rendezett kiállításomon találtam egy beírást a vendégkönyvemben. Egy fiatal lány azt írta, hogy az én két képeimen nőtt fel. Az történt ugyanis, hogy Erzsi a műveimet bekereteztette és kitette a falára. Erzsi lánya egészen kis gyerekkorától kezdve az én két alkotásomat nézte, csodálta és fejtegette annak részleteit!  Azzal, hogy az édesanyja kitette a képeimet a falára, olyan lehetőséget adott a gyermekének, ami által fogékonnyá vált a művészetekre – mert a jó kép "dolgozik a falon". Úgy 10-12 ezer rézkarcom „dolgozik” ma már különböző falakon szerte a világban. Titokban bízom benne, hogy még sok gyereknek adnak muníciót az alkotásaim elsősorban önmaguk megismeréséhez, azáltal, hogy nap nap után kiolvassák, megfejtik a bennük megfogalmazott érzéseimet, gondolataimat, álomfoszlány történeteimet.

„Mi értelme van a mi értelmünkben az értelemnek.” Würtz Jr.

A kötet megvásárolható az Írók Boltjában (1061 Budapest, Andrássy út 45.)

                                                                                                                        Programguru


AJÁNLÓ















Jegyértékesítő partnereink



Impresszum - Kapcsolat | Adatvédelmi tájékoztató