Végkövetkeztetésül jutottam a címben szereplő gondolatra. Először csak arra, hogy kár, hogy nekem nincs egy saját spirálfüzetem. Egy olyan valóságos és igazi, ami a gyermek és kamaszkori gondolataimat, kalandjaimat és tépelődéseimet visszatükrözhetné. Számomra arany minden emlék, amit megfoghatok és visszarepít korábbi önmagamhoz. Mi más lenne ez? A könyvben szereplő mondatok felidézik a saját kamaszkoromat. A jó versben megtalálja magát az ember. Épp, mint a spirálfüzetben lévőkben.
Bevallom kétkedve vettem a kezembe a könyvet. Pusztán az alcíme miatt: Kamaszlányversek. Úgy tartom, kamaszoknak való verset csak igazi kamasz írhat hitelesen. Más ne is próbálkozzon vele, mert a kamaszok átlátnak ám a szitán, megérzik, ha valaki nem őszinte.
Majd azon kezdtem gondolkozni, hogy manapság úgy eltolódtak az lelki felnőtté válás folyamatának határai; vajon kik a mai kamaszok? Vajon mi ellen lázadnak a mai kamaszok? Mi jár a fejükben?
A válasz néhány vers után körvonalazódott: Nagyjából ugyanaz, mint a miénkben anno. Némelyik vers akár rólam is szólhatna, mert velem is megesett, én is úgy éreztem, pont úgy.
Velem is megesett, hogy csúnyán beszéltem anyukámmal és emiatt szörnyen bántott a bűntudat. Megesett, hogy összevesztem a testvéremmel, így végérvényes döntésre jutván, hivatalos módon hoztam szüleim tudtára következtetéseimet. Nem egyszer vettem kölcsön anyukám legújabb göncét a tudta nélkül, ami persze jobban állt rajtam, mint rajta, és lehet, hogy elfelejtettem szólni az esti buliról, így inkább levélben tájékoztattam, hogy ne várjon vacsorára. Annyira emberközeliek az írások, annyira ismerősök, talán mégis az én emlékeim ezek.
Nem ritkán vettem számba pattanásaimat én is a tükör előtt és irigykedtem a barátnőmre, akinek – úgy tűnt – mindent lehetett. És igen, bár ezer kedves emléket őrzök a nyáritáborokból, mégis mindegyikben ott lapult a honvágy és a családomtól való elválás keserű emléke.
A versek, mind egy-egy ing, amit magamra húzhatok, megmártózom a nosztalgia hullámaiban. Jól esik.
Turi Lilla rajzai tökéletes aláfestése a kötetnek, hosszas szemlélődésre alkalmasak, markáns hangulatot sugározva, csodálatos összhangban van a művekkel. Önálló vizuális élménynek is megfelel.
Vannak annyira örökérvényűek ezek az érzések, hogy a ma kamasza is magára leljen bennük? Sikerült úgy megfogalmaznia Takács Zsuzsának, hogy megérezze benne a fiatal saját sorstársát, ha nem épp saját magát?
Biztos vagyok benne, hogy igen. És ez számukra sokkal lényegesebb, mint nekem. Nekik fontos tudni, hogy nincsenek egyedül a sokszor önmarcangoló gondolataikkal, kétkedő érzéseikkel.
Én úgy hiszem, ebben a könyvben ők is magukra ismerhetnek. Megerősítést és önbizalmat lelhetnek a sorokban az útkeresésükben, az önismeretükben. Támaszt és vigaszt, mikor épp a legnagyobb szükség van rá. Arra gondoltam, hogy mennyivel könnyebb azoknak a kamaszoknak az élete, akiknek ajándékul jutott az a képesség, hogy papírra tudják vezetni magukból szövevényes érzéseik gondolatait.
A kötet második felében megszólalnak legaktuálisabb kérdéseink is, hangot kapnak legújabb élményeink e szép, új, maszkos világról. Megfogalmazódnak azok a számunkra is ismerős gondolatok, amik ezekben az új időkben bennünk is fel-felvetődnek. Mi ez, ha nem terápia?
Kellemes lehetőség, hogy feldolgozhassuk nem mindig egyértelmű érzéseinket, hogy lendületet merítsünk a vidám sorokból.
Bárcsak mindenkinek lehetne spirálfüzete.
Tim Mariann
