Egyik éjjel a nappaliban botladoztam álomtalanságom kínos óráiban… Mikor kezembe akadt ez a könyv. Finom kis darab. Forgattam, nézegettem. „Hogyan került ez ide?” Tapintása kellemes volt, száraz. Mohaszín borítóján felparázslott a címe: Az Öreghegy meséi. „Talán a gyerekek hozták haza valahonnan.” – gondoltam. Egyszeriben kedvet kaptam, megkerestem az olvasótakarómat, közelebb húztam a fotelem a kályhához és befészkelődtem oda. Óvatosan hajtottam ki a fedelet, mint amikor titokba kukkant az ember.
Minden könyv egy megfejtésre váró titok, míg magadévá nem teszed a sorait.
Vártam, hogy a komoly külsejű köteten felvilágító fácska, odabent újból rám sugárzik majd, de a fény helyett csak komor rajzokat találtam ott. Nem is igazán értettem gyerekkönyv hogy lehet ilyen sötét-borongós rajzokkal illusztrálva.
Aztán belekezdtem az első történetbe és ahogy haladtam mind előrébb benne, úgy átlényegült, értelmet nyert a rajz mellette. Mélysége lett, árnyalatai, ahogy annak a sötét éjszakának, ahol egy újonnan érkezett idegen jelentést kapcsol az ismeretlen hely hangjaihoz. Mint mikor a holdfény vakítja szemünket a nyári éj sötétjében. Az árnyakkal teli kertben kibontakozik a nappalról ittmaradt táj új arca, álmoktól megbabonázott új valósága.
A történetek előrehaladtával egy új világ tárult fel előttem, amit egyre elmélyültebb tempóban szemléltem. Hangulata rám hullott, ritmusa elcsitított.
Az elején próbáltam megfejteni: Hol lehet ez az Öreghegy? Talán Balatonon? Ki ez, aki onnan mesél? Minden új információra piócaként tapadtam: Egy idilli kert, ami nem is lehet olyan kicsi, hiszen ott vasúti talpfák állnak halomban, van benne halastó, üvegház (amit mindig is szerettem volna), olyan területek, ahol alig fordulnak meg, és egy messziről jött olajfa. A kerthez közel erdő van, duzzasztógát, borospince és egy város, képkeretező bolttal. Nézegettem a térképet, nyomoztam, nyomogattam hozzá a telefonomat.
Aztán azon kaptam magam, hogy nem keresek többé, nem kutatok, csak hagyom, hogy az író odavigyen, ahová fantasztikus képzelete kíván. Magával ragadtak a képek, és elbűvöltek a gondolatok. Sodort magával a mese és én nem akartam többé mást, csak elmélyedni benne.
De nem olyan mese ez, ami csak papíron található. Nagyon is élő képek ezek. Esterházy Miklós aprólékos ecsetvonásokkal ábrázolja az általa olyannyira szeretett természetet, növényvilágot akár egy őszi ködös reggelen, akár a téli kilátástalan napok délutáni szürkületében. Mert valódi természetkedvelő Ő: Megismertet minket azokkal a fákkal és gazokkal, amik mellett úgy sétálunk el nap mint nap, hogy nem tudjuk milyen fajták és mi a nevük. Kertjében számos gyógynövényt bemutat és elárulja mire valók. Megosztja velünk kertgondozási, faültetési ismereteit. Teszi mindezt nagyszerű humorral és végtelen fantáziával. Ha Bálint gazda ilyen szépen tudott volna mesélni, több boldogabb kert és kertész lenne kishazánkban.
Remek emberismerettel és szeretettel alkotta meg karaktereit, akik egyszerre ismerősök a szomszédból és a lehettek volna társai. Szerettem a külhonból megtért halőrt, aki tengerész kapitányként szeli a habokat és a Képkeretező házaspárt az életszagú vásárlóikkal együtt. Számára az állatok gyökeres szereplőként élik mindennapjaikat környezetében, teljesértékű személyek ők ugyanúgy, ahogy legkedvesebb fái a kertjében.
Hihetetlen párhuzam feszül a realitás és mesés vonások között, segítségével szerethetővé válnak saját és embertársaink hibái is.
Most már tudom, hogy nem gyerekkönyv ez, hanem desszertes doboz. Épp, mint a Képkeretező boltban „csemegézhetsz, nincs két egyforma” történet. Lelki desszert, ami hitet ad. Elemózsia ez, egy falat lendület, ami feltölt és jóllakat.
El-elmerengtem aztán még magamban: Az Öreghegy szokásai, hiedelmei vajon valós szóbeszéden alapulnak? A hársfáról minden új lakónak, vagy a nagy diófa, mint kívánságfa, igazak vajon? Hisz a hullócsillag babonája igaz!
Hol van a határ mese es valóság között? Valóban fontos megtalálni azt? Esterházy Miklós olyan álommá varázsolja zord világunkat, amiből én nem szeretnék felébredni.
Más művészekkel ellentétben az írónak hatalmában áll egyszerre képet festeni, portrét rajzolni, ritmust komponálni a sorokba és az esemény szálait olyan mesteri ügyességgel mozgatni, mint egy marionett bábmester, és egy olyan képzelettel átitatott történetbe fonni olvasóját, amilyen nem ismer különbséget valóság és mese között. A legügyesebb író felér egy hipnotizőr képességével, és történet vezetésével észrevétlen átlopja az olvasót egy másik világba.
Én azt hiszem, mindenkinek van egy Öreghegye, ahol saját álmai várják. Egy kertje, amit saját meséivel tarkítva alakít otthonává és ülteti be a számára legkedvesebb képekkel.
Bevallom, én a könnyekig meghatódtam nem egyszer. Talán azért a csotrogány története a legkedvesebb most nekem, mert legfrissebb emlékként, ez az utolsó a kötetben.
Itt szerepelt:
„akármennyire is kábít titeket az egykedvűség, merjetek álmodni, merjetek hálásak lenni, mert ez tart minket életben.” … mert ez tartja a kertünket életben.
Tim Mariann
