Egy igazi művésznek mindegy a közlési mód

„Ketten ülnek itt. Maradék hitem és a teremtődött viaszvázam, melyben tombol a megfogalmazhatatlanság homálya.” Bár ez a rövidke idézet csak egy villanásnyit tár elénk a filozofikus gondolatokkal, belső vívódásokkal, bizonytalanságok és reménykedések hullámzásával telitett Szabó P. Szilveszter kötetből, ez éppen elég arra, hogy rávilágítson, mire is számíthat az, aki elszánja magát, hogy elolvassa ezt a néhány novellával kiegészített versgyűjteményt.

Kezdjük a szigorú tényekkel. Manapság az emberek nem nagy barátai a nyomtatott betűnek. Nem olvasnak sokat – kivéve persze az sms-eket s bugyuta facebook bejegyzéseket – s ha olvasnak is, akkor sem a szó valódi értelmében vett szépirodalmat, hanem fantasy regényeket, vagy egyéb könnyen emészthető olvasnivalókat választanak. Mindezek természetesen epikus művek, s valóban ritka madár a földön, aki a drámairodalomból, vagy lírikus versekből szeretne olvasmányélményekhez jutni.
Így joggal merülhet fel a kérdés, miért gondolta, gondolja azt egy sikeres – nyilván a közönség eltérő módon viszonyul a színpadon szereplőkhöz, de az azért tagadhatatlan, hogy Budapest egyik vezető zenés színházában szerződésben állni, s ott folyamatosan komoly szerepeket játszani, még az esetleges fanyalgók szemében is sikeres pályának mondható – színész, hogy közlendőjét verses formában adja közre? Érdekelhet ez ma egyáltalán valakit – még durvábban leegyszerűsítve a mai kor legfontosabb szempontjára – van erre egyáltalán piaci kereslet?
Szabó P. Szilvesztert azonban bizonyára nem tántorították el ezek az esetlegesen hátráltató kérdések, ő közölni szeretett volna, ezért papírra vetette világlátását, tapasztalatait véleményét. Ha éppen a verses formát találta erre a legjobb eszköznek, akkor abban, hiszen az alkotóművész – s természetesen ebbe a kategóriába sorolandó a költő is – nem mérlegel, csak megír, nem racionalizál és számítgat, hanem közread. Egy költőnek küldetése van, amit valami transzcendens módon parancsba kapott, s ez a belső kényszer mindennél erősebb, minden gátat elsöpör, minden észszerűséget felülír. Ráadásul Szabó P. azzal sem sokat törődött az írás során, hogy szabályt alkotó rímekkel, vagy feszes ütemet diktáló verssorokkal csökkenteni próbálja gondolatfolyamainak hevületét.  Sőt azzal sem foglalkozott, hogy címeket adjon a verses műveinek, hiszen talán ezzel is csak beskatulyázta, besorolta, osztályozta volna őket. Így az általa alkalmazott impresszionista szabadvers forma lehetőséget ad arra, hogy – mint a medréből kilépő folyam – agyunk minden kis zugába beszivárogjon, eddigi látásmódunk minden szegmensét körbefolyja, ráfröccsenjen – s ha nyitottak vagyunk rá – akár át is mossa.
Figyelmeztetésként rögtön közöljük ez az alig több mint hetven oldal, nem afféle unaloműző, könnyű kis olvasmány. Az olvasótól koncentrációt, odafigyelést igényel, s adott esetben egy-egy vers olvasásakor nem szégyen újra s újra átolvasni egyes szakaszokat, vagy a kötetet ölünkbe ejtve mélyen elgondolkozni azon, mennyire tudunk azonosulni – vagy éppen mennyire szívesen szállnánk vitába szemtől-szembe – a leírtakkal.
Bárhogyan is vélekedünk azonban a színész-költő – vagy esetleg költő-színész? – elérte azt a célt, ami minden művészetnek az elengedhetetlen sajátja kell, hogy legyen: gondolkodásra, állásfoglalásra kényszerített bennünket, s a bennünk kiváltott reagálás bizonyára minket magunkat is többé, jobbá, emelkedettebbé, szellemileg nemesebbé tesz mindezek alatt.

Ez a kötet tulajdonképpen négy önálló versciklusból – Menedék-versek, Stigma versek, Szerep-versek, Bogyó-versek – s egy novella összeállításból – maradék szavak – áll.
Mindig nagyon fontos egy kötet megjelenésekor a külső a tipográfiai megoldások, az illusztrációk milyensége, hiszen az olvasó ezzel a benyomással találkozik először egy kézbevett könyvnél. Jelen esetben itt kettősség figyelhető meg, hiszen a borítóoldalak, a címoldal, és a ciklusok nyitóoldalai sokkal izgalmasabbak, figyelemfelkeltőbbek, mint a verseket, írásokat közlő oldalak teljesen minimalizált tipográfiája. Vélhetően, a kötet tervezésénél azért ezt a leegyszerűsített megoldást választották, hogy semmi ne vonja, vonhassa el az olvasó figyelmét a közölt gondolatok tartalmi fontosságáról.
A kötet kolofon oldalán egy – a szerző által megfogalmazott – ajánlás is olvasható: E kötetet ajánlom Bárkinek, Valakinek, Mindenkinek és Akárkinek. Bár a szerzőnek szíve joga ilyen ajánlást közreadni, meg lehetünk arról győződve, hogy a kötetben foglalt mondanivaló egész biztosan nem fog eljutni bárkihez, mindenkihez vagy akárkihez. Arra azonban lehet esély, hogy lesz olyan olvasó, akinél termékeny talajra hullnak, a könyvben közölt gondolat magok, s akkor már nem jelent meg hiába ez a kis kötet. Mert az a bizonyos Valaki értékes kincset fog tartani a kezében.
Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett

Szabó P. Szilveszter
Lélegzet versek
magánkiadás 2009.