Clara Royer: Kertész Imre élete és halálai

216

A magyar ősökkel rendelkező, magyarul is beszélő francia irodalmár Clara Royer több ülésben készített életrajzi interjút Kertész Imrével 2013 és 2015 között, emellett pedig betekintést nyert a Nobel-díjas író évtizedekkel korábbi naplójegyzeteibe is, amelyek szerzőjük szándéka szerint a Berlini Művészeti Akadémián találhatók. Az eredetileg franciául megjelent életrajzi esszé gerincét ezek a zömmel kiadatlan források alkotják. Royer folyamatosan fürkészi az életmű és a korszak összefüggéseit, közben pedig feltárja Kertész Imre korabeli kapcsolati hálóját és olvasmányai révén szellemi hátországát is. A könyv olvasmányos és informatív esszé, a titkokban gazdag életmű érzékeny olvasata. Szöveg-közelből rajzolódik ki a pályakezdő író fiatalkori portréja, rálátunk a nagy regények keletkezési folyamataira és meghalljuk az idős Kertész jellegzetes fanyar-ironikus hangját is. 

Részlet a könyvből

2013. július 15-én találkozunk. Egy kék ruhát vettem fel, nagyon melegem van. Ragad az egész bőröm. Húsz perccel a megbeszélt időpont előtt érkeztem, az utcán várok, az üvegajtó előtt, és hangosan ismétlem az első kérdést, amelyet fel akarok tenni neki, de túl hosszú. Akárcsak a többit, ezt is a noteszembe írtam. Tagoltan ejtem a szótagokat. Ezt tanultam: nem elsietni, egyetlen szót sem, ezen a nyelven, amelyet tizenkét éve próbálok a fejembe verni. Nem miatta tanultam magyarul. Az írásait először franciául olvastam, első regényét 2001-ben – egy párizsi garzonban, éjjel –, és olvasáskor átjárt az öröm, hogy egy fontos szöveget fedezek fel, meg az izgalom, amelyet az az irodalom vált ki belőlem, amelyik nem hazudik. A Kaddis a meg nem született gyermekért után, az után a regény után, amely mintegy a létezésemet vetélte el, és az utolsó oldalon magamra hagyottan, más emberként taszított ki magából, Kertész lett számomra a legnagyobb élő író, az igazat megvallva, az egyetlen író, akit szenvedélyesen szerettem, és akivel rettegtem találkozni, vacak magyarságommal és az egzotikus francia idegenségemmel – de hát úgyis Berlinben él, elérhetetlen, gondoltam magamban. És ennyi volt.

Hozzászólás

Please enter your comment!
Please enter your name here