Eszterhai Katalinnak már a megszületése sem volt egyszerű, hiszen 6 hónapra egy kis szabolcsi faluban jött a világra, mindössze 45 dkg-mal. Szülei idilli házassága a kitelepítés hatására romokban hevert, édesapját egyéves korára már el is veszítette. Édesanyával való viszonya sem volt felhőtlen, hiszen Ő már nem várt gyermekként érkezett az addigra összedőlőben lévő házasságba. A Szeretném még elmondani: szerettem. Gondolatok a szeretet varázsáról című könyve, tulajdonképpen szelektálás az emlékei között, amivel átértékeli a múltját. Talán a gyermekkori mellőzöttség is hozzájárult ahhoz, hogy számára nagyon fontosak az emberi kapcsolatok, és az hogy, akit szeret, arra maximálisan odafigyeljen, és a legszebb szót, amit mondhatunk valakinek ki is mondja. Saját tapasztalatból tudom, hogy Katalin milyen csodálatos levelet ír ismerőseinek, minden mondatából sugárzik a szeretet, és a másik emberre való odafigyelése. Könyveiben a saját emlékeit használja. Olyan dolgokról ír, amik vele megtörténtek, ezek az ő csodái, de ha valaki más is fölfedezi, hogy benne is ott van csoda – és tulajdonképpen mindenkiben van -, akkor máris valami jót tett. Katalinnal az Alexandra Kiadó gondozásában megjelent könyvével kapcsolatban beszélgettünk, az anya-lánya viszonyról, és arról, hogy a család, a szeretet, a másokra való odafigyelés mennyire fontos, és hogyan tudunk a szeretet által sokkal szebb világot teremteni.

Amikor a valaki a kezébe veszi a könyveit, már akkor feltűnik a borítók kellemes színvilága? Mennyire fontosak Önnek a színek?

Számomra nagyon fontosak a színek, mert hatnak ránk. Mindenkinek meg van a saját szivárványa, amivel kiszínezheti az életét. Nem véletlen, hogy a mediterrán világban, mindenki olyan jókedvű és szerethető. Az élethez kellenek a természettel kapcsolatosak színek: a sárga, a kék, az égkék, a türkiz. Az egészen sötét színekkel – hiába divatosak – nem érzem jól magam, s ezért kevésbé szeretem ezeket. Az előbbiek miatt esett ennél a könyvnél a választásom az ég színére, a kékre, mert ez a végtelenséget szimbolizálja, és a szeretet végtelen. Minél többet adsz, annál több lesz, olyan, mint az ég, vagy mint a tenger, ami kinyitja előtted a lehetőségeket.

Mi motiválta ennek a könyvnek a megírásában? Nekem naplószerűnek tűnik, olyan mintha szelektált volna az élete eseményei között!

Azért született meg ez a könyv, mert az én anyukám, úgy halt meg, hogy soha ki nem mondta azt, hogy szeretlek. Az utolsó perceiben láttam, hogy szólásra nyílik a szája, de már nem volt ideje elmondani nekem, s ezzel óriási űrt hagyott maga mögött.

Tehát, ha valakit szeretünk bizony meg kell tanulni kimondani az érzéseinket.

Ez nagyon tanulságos volt számomra, még ha sokan őrültnek is néznek, ha úgy érzem, én igen is kimondom, hogy szeretlek, és akkor tényleg így is gondolom. Ezt mindenkinek meg kellene tanulni, mert borzasztóan nagy hibát követünk el, hogyha nem tesszük meg.

Olyan könnyen ítélkezünk, és elragadtatjuk magunkat, ahelyett, hogy feltételeznénk a másikról a jót.

Ahhoz viszont, hogy képesek legyünk észrevenni, és értékelni a jót, nyitottabbá kell válnunk. Tisztelni kell a másikat és időt szánni rá. Figyelni és megdicsérni, de sajnos ezt elfelejtjük. Ha szeretsz, akkor megváltozik a környezeted is, mert a jót veszed észre.

Nem baj, ha az ember törékennyé válik, szokták mondani, hogy a szeretetkapcsolat az mindig rizikó, ilyenkor nincs páncél, ami megvéd, ez egy munka, amiért meg kell dolgozni.

Azt hiszem, ma egy olyan világban élünk, amiről azt is mondhatnám, hogy nem szerethető, mert az emberek ma elfelejtenek, vagy nem is tanultak meg szeretni. Szerintem ez a szó maga élet, mert ha nem tudjuk elmondani azt, hogy fontos vagy nekem, és nem hajolunk oda a másikhoz, akkor végül is csak gépek, robotok vagyunk. Nekem nagyon nehéz gyerekkorom volt, ezért nagyon vágytam arra, hogy szeressenek. De szerintem, nagyon kevesen vannak azok, aki azt mondhatják, hogy paradicsomi életük volt. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy az ember magában kialakítson egyfajta világot.

Mert nem az a fontos, hogy milyen világ vesz körül, hanem, hogy milyen világ van benned.

Milyen érzések törtek elő Önben a könyv írása közben?

Az embereknek, így nekem is rengeteg emlékem van, s ez olyan, mint a sekély sima víz, amiből egyszer csak látod, ahogy a tárgyak felemelkednek a felszínre. Én is így vagyok az emlékeimmel. Amikor felbukkannak, kiveszem – ez értéktelen, nem kell. Ez pedig egy gyöngyszem, ezt megtartom. Nem szabad, hogy az ember minden emlékét a szívében őrizze. Vannak olyan dolgok, amikre nincs szükség, mert megesznek. Olyan ez, mint egy telezsúfolt ház, ami egy idő után fojtogatóvá válik. Ezzel én is így vagyok, vannak dolgok, amire egyszerűen nincs szükségem, de mielőtt megválnék tőle, végiggondolom, hogy miért volt ez jó nekem. De ha belegondolok, nagyon sok rossz dolog, ami velem megtörtént, végül is jót tett nekem, mert erőssé tett, és hozzásegített ahhoz, aki ma vagyok.

Amikor szelektált az emlékei között, melyik az, ami a legközelebb állt szívéhez?

Az anyámhoz fűződő emlékeim a legkedvesebbek, de a legnehezebbek is egyben. Fiatalkoromban, mindenáron szerettem volna, ha az anyám odafigyeljen rám, de ez nem fordult elő. Gyermekkoromban, nagyon szerettem az anyámat! Aranyszőke hajának kamilla illata még most is itt van. Gyönyörű volt, de keserű, mert az élet nagyon megviselte. Szóval nekem az összes emlékem, ami csodálatos, ugyanakkor keserű is, az mind hozzá kapcsolódik. De ő akaratlanul is szárnyakat adott nekem, azzal, hogy a könyveket a kezembe adta, és én a realitás elől a mesékben menekültem. Kitaláltam magamnak a színeket, és egy világot, amiben élni szerettem volna – s ezek engem megvigasztaltak. Már gyerekként tudtam, hogy nem szeretnék az anyámra hasonlítani. De tudom, hogy aki ma vagyok, azt mind neki köszönhetem, és minden glória, ami az enyém, az őt kellene, hogy illesse.

Mert azzal, hogy olyan sok mindent nem kaptam meg, megteremthettem magamnak a vágyaimat, és a vágyakozás volt az, ami előre vitt. Ha nem tudsz vágyakozni, ha nincsenek álmaid, amit meg akarsz valósítani, akkor nem lépsz egyről a kettőre.

Így ennél nagyobb jutalmat, kegyet, nem kaphattam volna, mint amit ő adott nekem.

Melyik az az édesanyához fűződő emléke, amelyik leginkább megmaradt Önben?

Néha jólesik az embernek, ha megdicsérik. Nálunk ez nem nagyon fordult elő. Ha mégis, akkor ezeket a pillanatokat, úgy őrzőm, mint a Fafnert a Nibelungok kincsét. Például amikor először megölelt, az számomra a mennybemenetel volt. Az érettségim napján megkérdeztem tőle: anyukám mi a boldogság? S akkor ő azt mondta, hogy a boldogság az, amikor a szíved olyan könnyű, mint a tollpihe. Ha pedig olyan kemény nehéz, mint egy kő  – ami lehúz – akkor nem szabad föladni, hanem tovább kell menni, addig, amíg ismét olyan könnyű lesz, mint a tollpihe. Akkor ott Pécsett a Széchenyi téren életében először a fejemre tette a kezét – ebbe szinte most is belebizsergek – s, ez olyan különleges élmény volt, amit addig még nem tapasztaltam. Átölelt, s ettől én nagyon sírtam, mert ezt új volt nekem. De akkor megtudtam azt, hogy az ő szíve nehéz volt, mint a kő, mert miattam, nagyon sok mindenen keresztül kellett mennie. Ezt én soha nem tudom neki visszaadni, mert azt tőle vette el az élet. De mindennek ellenére, hidd el, nagyon szerencsés vagyok, hogy ő volt az én anyukám.  Az írásnak köszönhetően, most már – hogy nincs velem – úgy érzem a kettőnk kapcsolata olyan békés, tiszta, lett. Olyan, mint amikor rendet teszel a szekrényben, és minden a helyére kerül, s rend lett az én lelkemben is.

Tehát az édesanyához fűződő viszonya miatt kezdett el írni is?

Fiatalkoromban, mindenáron szerettem volna, hogy az anyám odafigyeljen rám, de ez sajnos nem fordult elő. Szóval azért született meg bennem a végtelen vágy a jóságra, az odafigyelésre, a szeretetre, és hogy adjak másoknak. Igen, tulajdonképpen, azért kezdtem el írni. Nem tudom, hogy jó író vagyok-e, nem szoktam ezt a nevet, címet, rangot, vagy minek nevezzem mérlegelni.

Bár nagyon sok nehézségen ment keresztül, mégis az élet csodálójává vált. Mi kellett ehhez?

Nagyon szeretem az életet, a szépet magam körül. Lehet, hogy szakmai ártalom, de leginkább az embereket és a történeteiket kedvelem, amikből annyi szépet és jót tanulok, s azt gondolom, hogy ez egy különleges ajándék.

A mai rohanó világban kezdenek megváltozni az emberi kapcsolatok, s nagyon nehéz igazi barátságot kialakítani.

Van egy filozófiám, ha te mindig attól félsz, hogy kirabolnak, becsapnak, akkor ez előbb utóbb meg is történik veled. Nem mondom, hogy mindenki jó volt hozzám, nekem is voltak csalódásaim. De azt gondolom, hogy van sírig tartó barátság, s például az én olasz barátnőm ilyen. Vele gimnazista koromban találkoztam először, és olyan jó, hogy számon tartjuk egymást, immár több mint ötven éve. Tudod, a barátság komoly szó, és komolyan is kell venni. Ez egy nagyon fantasztikus erős kötelék, ha nem ápolod, akkor te nem vagy igazi barát. Tudod, néha nehéz azt megmagyarázni, ki meddig és miért marad meg a szívünkben. A kelták például hittek abban, hogy ha megszületünk, akkor mellénk rendeltetett valaki, aki a mi barátunk lesz. Nekem az általános iskolás osztálytársaim mind a mai napig megmaradtak, és velük azóta is tartom a kapcsolatot. Emellett – köszönhetően a könyveimnek, és annak, hogy többször járok Magyarországon – nagyon szerencsés vagyok, hogy különböző emberekkel találkozhatom, akikkel én úgy érzem, hogy fontosak vagyunk egymásnak.

Én tudom, hogy a barátságon túl is nagyon odafigyel az emberekre.

Be kell vallanom, én megölelem még a villanyszámlást is, és ezen az emberek először meglepődnek. Tudod, ha átkarolsz valakit, akkor abban a pillanatban kiszolgáltatod magad, és esetleg bolondnak néznek. De az ölelés energiát ad, mert a szívek összeérnek és a legszebb zene mégiscsak a szívdobogás, mert abban ott van minden.  Az emberek félnek kimutatni az érzéseiket, ezért fölteszik az álarcot. Az olaszoknak van erre egy nagyon jó mondása: facciamo la bella figura. Ez azt jelenti, hogy kifelé azt mutatják, hogy legyőzhetetlenek, erősek, közben meg belehalnak abba, hogy egyedül vannak, és senki nem nyitja rájuk az ajtót. Sajnos tripla kerítést építünk magunk köré, nehogy megbántsanak bennünket. Én nem szeretnék így élni, az ember társas lény, erre születtünk. Tudom, hogy mit jelent a szeretet, mert azzá tett, akinek lennem kell. Mindenkinek csak azt tudom kívánni, hogy váljon azzá, amivé lennie kell.

A világunk egyre sivárabb, az emberek rengeteg apró lelki tüskével élnek. Hogyan tehetnénk szebbé az életünket?

Szerintem, csak úgy, hogy kiállsz és megöleled a másikat, megdicséred, és meglátod benne a jót. Lehet, a másikat kritizálni, mert mindenkiben van valami kevésbé szerethető. De az legfontosabb, hogy megtaláljuk azt, hogy mi a másikban az, ami jó. Ezt sajnos elfelejtjük, és ezért nem szerethető ez a világ. Ha toleránsabbak lennénk és megpróbálnánk apró dolgoknak is örülni, attól minden szebb lenne. De emellett nagyon fontos lenne az, hogy megtanuljunk nemcsak beszélni, hanem beszélgetni is, mert enélkül nem tudjuk megkérdezni a másiktól, hogyan érez. Mennyi történet veszik el azért, mert nem hallgatjuk meg a másikat. Ma a rövidített SMS-ek világában, hogy tudja valaki elmondani, hogy mi bántja, és ha ezeket nem mondjuk ki, akkor szegényebb lesz a lelkünk.

Ha csak rövid üzenetekben kommunikálunk, nem halljuk meg a hang zenéjét, ami sokat jelent, emiatt a leírt szavak félreértésre adhatnak okot. Ezért nagyon fontos, hogy legyen fülünk arra, hogy meghalljuk a dolgokat és szemünk pedig arra, hogy meg is lássuk azokat.

A boldog élethez mire lehet még szükségünk?

A yaki indiánoknak sámánja, akit úgy hívnak, hogy Don Juan azt mondta – s ez mennyire igaz -, hogy sokféle út van, de csak arra az útra szabad rálépnünk, amelyiknek szíve van. Hányszor érezzük azt, a belső hangot, ami azt mondja, hogy ne tedd meg, ne csináld, menj a másik irányba. De mi ehelyett igazodunk, jót akarunk tenni, s azt hisszük, hogy ha meghallgatunk millió tanácsot, és arra megyünk, amit mondanak nekünk, az mindig jó lesz. Volt időszakom nekem is, amikor mások kedvéért igazodni szerettem volna, s ennek meg volt az ára. Szóval az ember megfizeti ezt rendesen. Ebben az a borzasztó, ha nem lépjük meg azt az utat, amit kellett volna, akkor az rág minket, ameddig csak vagyunk. Erre a legjobb példa a Mézga Gézából Paula, aki mindig azt mondta, bárcsak hozzámentem volna Hufnager Pistához. Hát mennyünk hozzá Hufnager Pistához, ha ez az amit a szívünk akar. Én tudom, hogy ahhoz bátorság kell, hogy az ember merjen hallgatni a szívére. A saját lelkiismereted az, ami irányít, én hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt megtanultam. Ma már valószínűleg a korral is jön, vagy pedig egyfajta elégedettséggel, de úgy érzem, hogy nagyon áldott ember vagyok.  Azt hiszem, az én könyveimnek is ez a titka, hogy fölvállaltam azt, aki vagyok, s én a szívemmel látok. De ez nem jelenti azt, hogy jobb vagyok másoknál. Talán bennem több ezirányú érzékenység van, ennyi az egész. Úgy gondolom, valószínűleg mindez abból adódik, hogy a csillagkapu a mai napig is nyitva van bennem.

Milyen könyvön dolgozik most?

Amin most dolgozom, annak a címe Az el nem küldött levelek, vagy valami ilyesmi – meg kell, hogy mondjam, ezt nagyon szeretem. Én abban a korban vagyok, amikor tisztázni kell a dolgokat, és ezeken a leveleken keresztül szeretnék mesélni anyámnak. 42 levél lesz benne, és azért mert a régi tibetiek azt tartják, hogy a lelkek mindaddig, amíg nem találják a helyüket, 42 napig köröznek. Az én anyám már 15 éve köröz, és néha érzem is, hogy itt van mellettem. Azt hiszem, hogy ezekkel a levelekkel, amelyeket most írók, föloldozom őt is, és magamat is. Az anya-lánya kapcsolat nagyon szoros kötelék, de gyerekként még nem gondoltam arra, hogy úgy, mint nekem, neki is szüksége lenne szeretetre. Ezt csak most érzem igazán, hogy már én is anya vagyok.

Eszterhai Katalinnak az Alexandra Kiadó gondozásában már négy könyve jelent meg magyarul: Akaratunk gyógyereje, Majdnem Esterházy, Légy az élet csodálója és az utolsó a mostani: Szeretném még elmondani: szerettem. Gondolatok a szeretet varázsáról.

Horváth Erika