Mikor megjelenik, pezseg körülötte a levegő, még a legköznapibb mondataiban is annyi szenvedély, olyan vibrálás van, ami teljesen magával ragadja a beszélgetőpartnerét. A mindennapokban is színésznő, aki nem csak a színpadon állva, de négyszemközt egy csendes sarokban beszélgetve is lenyűgöző. Hangos kacagásával, széles mosolyával is tükrözi, hogy számára az élet is egy játék, aminek talán lehetnek rosszabb periódusai, vagy nehezebb pillanatai, de alapvetően egy olyan élmény, amiben nem statisztaként, hanem főszereplőként kell fellépnie – Peller Anna minden pillanatban alakít. A színpadon a neki juttatott karaktert, a hétköznapokban az örökifjú vidámság női allegóriáját. S mindkét poszton lenyűgözőt nyújt a számunkra.

Emlékszik mikor dőlt el a sorsa?
Igen, hiszen élénken él mai is bennem egy kép. Háromévesen ülök a TV előtt a kisszéken nagymamáméknál, paradicsomot majszolok, és azt mondom: Én színésznő leszek! Szinte onnantól kezdve mindig erre a pályára készültem, onnan eredeztethető az elhivatottságom, de titkon azt is el kell mondanom, talán semmi másra nem is volnék alkalmas.

Volt olyan, aki mutatta Önnek az utat?
Édesanyám Peller Anna – ugyanaz a neve, mint nekem – előadóművész, tőle örökölhettem a művészi ambícióimat, de színésznőről nem tudok a családban.
Pilisvörösváron nőttem fel, apai ágon sváb származású vagyok, és ez azt hiszem sok mindenre rányomta a bélyegét az életemben, a művészi pályámon.
Persze a család, apukám azt akarta, legyen egy normális szakmám, így középiskolába a Hunfalvy János Külkereskedelmi és Közgazdasági Szakközépiskola és Gimnázium kéttannyelvű német-angol külkereskedelmi vállalkozási ügyintéző szakára jártam. Ezt amilyen hosszú kimondani, annyira távol állt tőlem ez a pályaválasztás.  Rettentően szétszórt vagyok, s látens diszkalkuliás is, nekem a számok nem állnak össze az agyamban. A könyvelés számomra mindig kínai volt, szinte romba döntöttem azt a céget, ahol középiskolában szakmai gyakorlaton voltam.
Ami viszont érdekelt, azon a területen nagyon vág az agyam, és az iskolának volt egy nagyon erős irodalmi színpada. Ide szívesen jártam, ott kezdtem el az alig pelyhedző szárnyaimat bontogatni.  
Érettségi után – mint több későbbi főiskolás osztálytársamat – nem vettek fel elsőre a Színművészeti Főiskolára, így Gór Nagy Máriához kezdtem járni, ott ismerkedtem mélyebben a színészmesterséggel.

De Ön nem adta fel az első sikertelen kísérlet után.
Nem, s végül harmadszorra vettek fel Kerényi Imre osztályába. S itt megint számított a sváb származás, ugyanis a bajor ősökre tekintettel megtanultam jódlizni, s ez a tanár úrnak nagyon tetszett. Azt a tanácsot is adta nekem, ha bármi baj volna a rostákon, én csak kezdjek el jódlizni, az majd segíteni fog. Szerette azt is, ahogy beszélek – s ami nekem nagyon jól esett – jó embernek tartott. Kell az osztályban valaki – mondta – aki „megkeni a kenyeret a többieknek” és valóban van bennem egy anyáskodó, gondoskodó hajlam, erre is kitűnően ráérzett.

Zenés osztályba szeretett volna eleve bekerülni?
A célom alapvetően csak az volt, hogy bekerüljek a főiskolára, és úgy érzem valami csoda, hogy én végül pont ebben az osztályközösségben találtam meg a helyemet. Tudom, hogy ez az osztály, amíg élünk – s remélem ez még hosszú idő – mindig össze fog tartani. Nagyon sokat tanultunk egymástól és persze a Színművészetin is olyan oktatóink voltak – például Avar Pista bácsi –, olyan kurzusaink, amikből nagyon sokat szívtunk magunkba.
A zenés színészetről mindenki elhiheti, hogy nagyon nehéz ezt jól csinálni, hiszen nemcsak fizikailag, de hangilag is mindig toppon kell lennünk. Egy prózai monológot kicsit rekedten is el lehet mondani – s talán észre sem veszik – azonban ha itt nekünk nem az a hang jön ki a torkunkon, amit a néző elvár, ha nem úgy táncolunk, ami látványos, akkor könnyen élesen megkritizálnak minket.

Mi lett Önnel a végzés után?
Egy rövid egyéves szolnoki kitérő után kerültem az Operettszínházba. Érdekes, hogy én soha sehová nem jelentkeztem, valahogy mindig úgy alakult, hogy megtaláltak. Itt is volt egy általános meghallgatás – ekkor már Szolnokon játszottam – s Nádasi Verocskával mindkettőnket kiválasztottak. Akkortól kaptam ide szerződést, azóta itt játszom. Nagyon sokan elégedetlenkednek a pályatársaim közül, ha nehezek a próbafolyamatok, de én mindig hálát adok azért, hogy itt léphetek fel, mikor bejövök dolgozni, titokban mindig kicsit végigsimítom a színház falát.
Nagyon szeretem ezt a helyet, a kollégáimat, de nagy vágyam a prózai szereplés, kipróbálni magam egy kimondottan prózai előadásban. De úgy tűnik, ez a fellépésem még várat magára.

Az Operettszínházban musical, vagy operett?
Mindkettő, én a habitusomból adódóan nem bírnám elviselni, ha nekem csak egy valamit kellene csinálnom a színpadon. Mindig azt élvezem, amikor mindkettőben lehetőséget kapok, hiszen a két műfajban más a játékstílus, más a hangképzés, sőt még a közönség összetétele is kicsit más.
Azért szeretem a színpadot, mert ott mindent lehet, s mindent meg is tudok csinálni. A magánéletben azonban rettentően bizonytalan vagyok, néha nevetségesen egyszerű döntéseket is borzasztóan nehezen hozok meg. Az önbizalmamat az a sok pozitív visszajelzés erősíti a közönségtől – de a szakmától is – amire nekem szükségem is van ahhoz, hogy a helyemre kerüljek.

Azonban Önt nemcsak a színpadon látni, de sokan ismerik a TV képernyőről is.
Én mindig nagyon sokrétűnek tartottam magam, ezért is vágytam arra, hogy szerepelhessek a TV-ben is. Aztán úgy adódott, hogy volt pár éve az RTL Klub csatornáján egy vetélkedőműsor – a Nyerő páros címmel – ahová meghívtak minket a férjemmel. Ezt a vetélkedőt meg is nyertük, de a fő nyereménye a dolognak az volt, hogy felkértek minket egy reggeli műsorban való szerepléshez. Így a Reggeliben házigazdászkodunk Mikivel, amit nagyon szeretünk és élvezünk mind a ketten.

A színházon és TV-n kívül van még más is?
A nagy szerelem a szinkron, amit 16 éves koromban a testvéremmel, Mariannal együtt kezdtünk el anno még a Pannónia Filmstúdióban. Ma már vannak olyan színészek, akiknek már mindig én adom a hangomat, s nagyon jó érzés mikor egy-egy karakterhez visszahívnak.
A szinkron összetett figyelmet igényel, de szabadságot is ad. Az embert az alkata behatárolja, mondjuk egy színházi szerep elnyerésénél, viszont a szinkronban bárki lehetek, a vékony szőke bombázótól, a színes bőrű teltkarcsúig, de lehetek akár cica vagy kutya is.
A szinkronban én tudom, hogy gyors vagyok – ez egy agyi adottság – nagyon gyorsan rá tudok csatlakozni a figurára, miközben egyidejűleg olvasom a szöveget és nézem a képet. Ez az érzelmi állapot számomra olyan, mint egy meditáció, még a legnehezebb próbafolyamatok idején is kikapcsol, feltölt, megszabadít a stresszes helyzetekből.
Érdekes, hogy amilyen sokat szinkronizálok, olyan kevés filmszerepem volt, s ezek az alkotások is a felejthető kategóriába tartoznak. Persze vágyom a filmsikerekre is, de ez valahogy egy olyan szűkebb kör, ahová nem könnyű bekerülni.

A származásából is fakadóan Ön jól beszél németül, ezt tudja kamatoztatni a külföldi turnék során?
Valóban jól beszélek, bár néha kissé elbizonytalanodom, hogy megvan-e még bennem az egykori nyelvtudás. Ilyenkor ellenőrzésképpen rákapcsolok valami német TV adóra, s megnyugodva veszem tudomásul, hogy még értem azt, ami ott elhangzik.
Életemben egyszer turnéztam külföldön, én egyáltalán nem vágyom ezekre, sőt kifejezetten kértem, hogy ne kelljen turnézni mennem, ha nem muszáj. Külföldi karrierre sem vágyom, én szeretek itthon színész lenni, hiszen itt él a családom, a szüleim, a testvérem. Nekem kellenek a gyökerek, az anyatej mellett érzem magam biztonságban, emellett nagyon jó viszonyban vagyok Mariannal, a húgommal is. Naponta százszor beszélünk, ha valamit sajnálok, az csak az, hogy nincs még több testvérem.

Ha már említette a családi vonatkozásokat, mondjon néhány szót a magánéletéről is.
Le kell kopognom, eddig a tenyerén hordott az élet, nagyon boldog vagyok a pályámon és a magánéletben is. Van egy gyönyörű ötéves kislányom, s egy olyan férjem, aki elviseli az életmódomat, aki erős háttér és mindenben segít.
Kikapcsolódás gyanánt szeretek rajzolni, festegetni, emellett a konyhában is alkotok, új ételeket találok ki. Egy hedonista alkat vagyok, a finom ételek mellett szívesen borozgatok, élvezem az életet.
Boldogságom szilárd alapokon nyugszik, úgy érzem, sikeres vagyok a szakmámban, van egy szerető tágabb családom, egy remek férjem és egy gyönyörű kislányom. Azonban mivel mi, a testvéremmel mindig egymás támaszai, bástyái voltunk, azt szeretném, ha Annabella sem egyedüli gyermekként nőne fel.
Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett

Hozzászólás

Please enter your comment!
Please enter your name here