Vannak emberek, akiket fodroz a világ, s vannak olyanok is, akik saját maguk fodrozzák a világot. Ez utóbbi kategóriába tartozott Nikola Tesla a zseniális feltaláló, de éppen ilyen ember a musicalben őt alakító színész, Szabó P. Szilveszter is.

A Budapesti Operettszínház egyik vezető színésze tagadhatatlanul egyéniség. Interjúja közben szarkasztikus humorát, cinizmusba hajló félmondatait gyakran oldotta egy gúnyos félmosollyal, vagy önirónikus megjegyzéssel. Az életben is pont olyan amilyennek a színpadon látjuk – bár nem csak ott, de a művészetek egyéb területén is szereti megvillantani oroszlánkörmeit – kisugárzásában érzékelhető, hogy ő több mint csak egy a színészek közül. Bízunk benne, hogy interjúbeli válaszaiból nem csak sokrétűsége, de erős elszántsága, határozott céltudatossága is átsugárzik.

Legközelebbi bemutatója Nikola Tesla – Végtelen energia, musical show címszerepében lesz a RAM Colosseumban, február végén. Mennyire van otthon a technikatörténetben, mit kell tudnunk – s nem csak annyit, hogy egy autómárka nevét viseli – erről a méltatlanul háttérbe szorított műszaki zseniről?
Nikola Tesláról én eddig is viszonylag sokat tudtam, de még számomra is újdonságként hatottak magánéletének titkai, csökönyössége, befelé fordultsága, a bátyja elvesztéséből is fakadó önvádaskodása és miszticizmus felé hajlása. Mindezek ismeretlenek voltak eleddig számomra, de most a darab kapcsán megismerhettem ezt az oldalát is.
A másik fontos – életét, munkásságát meghatározó – tényező Edisonhoz fűződő kapcsolata volt. Edison – ha a tudásban egy tízes skálát vennénk alapul – akkor ott lehetett valahol a negyedik szinten, majd jött egy ember – nevezetesen Tesla, ő a nyolcasig is eljutott – aki azt mondta, mindezeket az új dolgokat lehetne jobban is csinálni. Csiszolgatott az addigi eredményeken, változtatott, kombinált egy kicsit, s így jó néhány olyan eredményes ötlet született meg a kezei között, ami Edisonnak addig eszébe sem jutott. Innentől kezdve aztán felgyorsultak és kicsit méltatlanná is váltak az események: találmánylopásokkal, – s mivel Tesla Edison alkalmazottja volt egy időben – kizsákmányolással, fölényeskedéssel, főnöki hatalommal fűszerezve.
Láttunk már olyat a világban, amikor a remek képességű, nagy tudású ember – akinek azért megvannak a maga korlátai – egy idő után féltékennyé válik a született zsenire, s úgy érzem kettejük esetében is erről beszélhetünk. Kísérteties a hasonlóság, mint Mozart és intrikus vetélytársa Colloredo esetében, én ennek a vetélkedésnek a musical feldolgozásában ez utóbbit alakítottam.
Egy idő után persze Tesla is öntudatára ébredt, ennek köszönhetjük a váltóáramot a konnektorban, a megannyi elektromos szerkezetünket, a távirányítótól kezdve a kihangosításig.
Az élete tehát valóban regényes és küzdelmes volt – nem mellékesen erős magyar behatásokkal, hiszen a mai Horvátország területén az egykori Habsburg Birodalomban született 1856-ban – így remek témát nyújt egy musical megírására.
Megjegyzem magánemberként Tesla azért is közel áll hozzám, mert nekem is voltak beadott találmányaim. Az egyik ezek közül a bicska – szatmári gyerek lévén ez mindig van nálam – újfajta felhasználási módjának ötletét vetette fel, nevezetesen, hogy ne csak pengéket, hanem bajonettzárral kulcsokat is lehessen tartani benne, amik így mindig kéznél lehetnének.

Hogyan állnak a próbák, hisz a február vége már nagyon közel van.
Az öthetes próbaidőszak nagyon rövidnek tűnik, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy egy verbuvált csapat tagjaiként vagyunk itt. Ez egy valódi újhullámos előadás – Led fallal, mozgó színpadi díszletekkel – ahol figyelnie kell mindenkinek, hogy hová lép, mert könnyen leeshet a süllyedőbe, vagy rátolják a lépcsőt. A túl sok technika a főpróbahét rovására mehet, s akkor még nem is beszéltünk az ihletett színészi pillanatokról mikor elmélyülhetünk az általunk megformált karakterbe. Természetesen ennek ellenére bizakodó vagyok, s hiszem, hogy a végén minden a helyére kerül majd, ahogy annak lennie kell.

Ez lesz tehát a legközelebbi főszerepe, de milyen úton jutott el oda, hogy nemsokára Teslát alakíthatja?
A kezdetektől indulva, 1992-ben érettségiztem, szüleim orvosnak szántak, hiszen édesapámnak is ez a foglalkozása. Érettségi előtt pár héttel megmondtam, hogy én nem akarok orvos lenni – lett is belőle otthon cirkusz – végül aztán kiegyeztünk a fogtechnikusi szakmában. Ide jól sikerült a felvételim, de időközben beadtam a jelentkezésemet a Színművészeti Főiskolára is. Itt ekkor csak a másodrostáig jutottam el, de a Gór Nagy Mária Színitanodába felvételt nyertem. Ebben az időben jelent meg egyébként az első novelláskötetem is.
Szakmai pályafutásom fontos állomása volt, hogy 1995-ben Bujtor István leszerződtetett Székesfehérvárra. Ott évadilag másfél évet töltöttem, ekkor kaptam meg az Operettszínházban a Halál szerepét az Elizabeth-ben, így 1996. május 4-től vagyok ennek a társulatában, mondhatni, ez az anyaszínházam. Időközben azért voltam sok más helyen, két évadot Szegeden, Miskolcon, s két évadot gyakornokként a József Attila Színházban is. Itt egyébként rendezett Radó Denise, aki a mostani Teslának is a rendezője.
A Színművészeti Főiskolát 2001-ben végeztem el musical színész szakon. De van három lezárt félévem a rendezői szakon is és rövidesen a hiányzó két évet is szeretném letudni. Ezért kezdtem el most tanulni az orosz nyelvet, ugyanis a másoddiplomához kell még egy középfokú nyelvvizsga.
Nyolc évig tanítottam a Broadway Stúdióban, sok egykori növendékem már elvégezte az egyetemet, s kollégámmá lett.
Ezek mellett írogatok, szobrászkodom, de nyáron még az építkezést is bevállaltam. Ez abból az apropóból történt, hogy a mesterek csak hitegettek, s úgy gondoltam, a legbiztosabb módja annak, hogy elkészüljön a saját kocsibeállónk az az, hogy én magam veszem szó szerint kézbe a dolgokat, vagyis a gerendákat és malteros kanalat.

Musical szakon végzett, zenés darabokban játszik legtöbbször, mi a helyzet a prózai szerepekkel?
Nagy kihívás számomra prózát játszani, hiszen a zenés darabokban tudjuk, milyen ütemre kell bármit is tennünk a színpadon, míg a prózánál magunkban mi írjuk a zenét. Az, hogy egy monológ hogyan épül fel, az bennünk, a mi ritmusunk szerint születik meg.
Sokáig nem játszottam prózát – bár a vizsgaelőadásom is egy prózai szerep volt – de az áttörés 2013 környékén volt, amikor Baliko Tamás rávett, hogy az Ördögben játsszam el János, a festő szerepét. Manapság már játszom prózát a Bolond lányban, vagy a saját magam által rendezett A baba című darabban a Karinthy Színházban.
Így ma már több lábon állok és nyitott is vagyok nagyon sok mindenre. Ami hiányzik, vagy a gyengeségem, azt szeretem bevallani, s akkor ahhoz nyúlok hozzá.

Ön egy sikeres színész, de ezek szerint még mindig úgy érzi, vannak gyengeségei?
Persze, természetesen vannak, de szívesebben beszélnék az erősségemről, ami pedig a bátorságom, vagy úgy is mondhatnám vakmerőségem. Nagyon sok mindenbe fogtam úgy bele, hogy tudtam, nem igazán értek hozzá. De ha az ember elindul egy úton, akkor ösztönösen sok mindennek utána néz, és sok dolgot megtanul.
Mindig teszek magam elé olyan akadályokat, amiket nem csak át kell lépni, de meg is kell ugrani. Nem tespedek bele a dolgokba, nem hiszek abban a felfogásban, hogy már leraktam valamit az asztalra, s abból majd meg tudok élni. A színházban aranyszabály az, hogy nincs múlt, csak jelen. Nem szeretem, ha a nézők elrévedeznek azon – annak ellenére, hogy éppen csapnivaló játékot látnak valakitől – hogy milyen jó volt ez a valaki tíz évvel ezelőtt ebben és ebben a darabban. Minden nap meg kell felelni a szintnek, s ha ez a szint egyre magasabb, akkor fennáll a veszélye, hogy onnan még nagyobbat lehet zuhanni. Nekem erre kell figyelnem minden előadásom alatt.
Nyáron egyébként egy újabb nagy, magam állította kihívás elé nézek, hiszen egy olyan musicalt – ennek a részletei még nem publikusak – fogok rendezni, amelyben én magam játszom majd a főszerepet.

A színpadon kívül mi az, ami kihívásokat tartogat önnek?
Ez ugyan nem tartozik számomra a kihívások közé, de nagyon szeretem a rendet az élet minden területén, nem hiszek abban a buta felfogásban, hogy a zseni átlátja a káoszt. Van két lányom – sőt két kutyám is – így a rendet meg kell követelnem, hiszen különben elviselhetetlenné válna egy idő után az életünk.
A színpadon kívül fontos számomra az írás, mostanában is írok, de ezek még megjelenés előtt állnak. 1992-ben jelent meg a Billegő ballagó novelláskötetem. Ezek dadaista alkotások, ahogy először megfogalmazódtak bennem, ahogy kijöttek belőlem, azok úgy maradtak, s úgy is jelentek meg. Aztán jött a Lélekzet című kötetem, ez 2009-ben a kislányom születésére jelent meg.
De nem csak színpad van és írás, hiszen nevelnünk kell a két lányunkat – 19 és 11 évesek – emellett a kocsim csomagtartójában mindig ott van a Wilson tenisz szettem, ha hirtelen alkalom adódna, akkor ebből aztán ne legyen probléma.

Tölgyesi Tibor
fotó: Várady Nikolett